Az én Murakamis botlábam

Van itt ez a könyv, a  Tánc, tánc, tánc.
Azt írja, ügyesen kellene táncolni, de nekem most nem megy úgy igazán.
Keresgélem a hibát magamban, van is számosan, de mit tegyek, nem tudok őszintén lelkesedni.
Pedig akartam.
Nagy reményekkel indultam neki, akartam, hogy tetsszen, aztán tessék.

Még az első száz oldalon túl is úgy éreztem, belegázoltam valami iszamós dologba és nem és nem tudok kilábalni. Csak ragacsolok egy helyben és közben nem értem.
És miért nem értem?

Mi van?? Kicsoda?? Meg hogy már megint mi van??
Meg hogy kizökkent az idő.
Ja, hát lehet. De én meg zakkanok megfelé szép lassan.
De kitartó vagyok és lám, attól azért megmenekedtem, hogy teljes sötétségben vaklásszam végig az egész könyvet.
Azért bontakozik ez, csak rettentő lassan.
Emberünk megszimpatikusodik, van neki az a kis szarkasztikusan bölcsellős világszemlélete, meg az is kiderül, hogy neki nem osztottak lapokat, mi több, színüket sem látta.
És mégsem ő lesz az, aki totál lúzer, pedig birkaként (hehe) tűri még a hatalmi vegzatúrát is.
Mellesleg nem szeretem már a közepén tudni a megoldást, de vessek magamra, meg különben is, egyáltalán nem is ez a lényeg.

Mi van még?
Pénzes (és elvált) szülők misztikusan ráérző, elhanyagolt és hősünk által gyámolított világszép gyereke, teljesen buggyant népek innen-onnan, aztán néha elhullik valaki, meg sorakoznak a lét nagy kérdéseire adott válaszok is szépen.

Azt is csak zárójelben jegyzem meg, kiskorúaknak árt az alkohol, még a kókuszlikőr is, ejnye.

És még mi van?
Szakadatlanul keresünk valamit, ami nem is az, amit látszólagosan keresünk, de akkor mi az?, hát az a valami, ami a lényeg, csak ez nem látszik.
Aztán az is van, hogy menet közben némileg kopik a sajnálkozás (ezért adtam ki ennyit?) és rájövök, hogy sokszor egyfelé gondolkodunk, hogy tetszik nekem ez a filozófia, ez a lassú hömpölygés.
Sajnos a Birkaember misztikájára nem bírtam az istennek sem ráhangolódni, pedig néha már szinte nyerésben éreztem magam.
Ó, meg az a kis szerelmi szál, ami úgy látszik, kihagyhatatlan.

Na igen, nem lettem Murakami rabja, ez kétségtelen.
Vagy csak nem vagyok bent a klubban, vagy csak nem ezzel kellett volna kezdenem?
Talán ha nem találom meg az idei kedvencem, amit ezzel párhuzamosan küldtem be, akkor lelkesebb lennék.
Mégsem egyértelmű minden, vagy épp itt a lényeg, hogy szivárog lassan befelé?

“-Mint egy Pacman…-szólalt meg Hófehér.
-Mint micsoda?
-Mintha odabent lenne egy ilyen kis emberke és rágná a szívedet. Pik-pak-papapa-pak (pi-ppi-ppi-ppi-piiiiii-pi.)
-Nem értem, ez valami metafora akar lenni?
-Valami bánt téged.”

*****

Itt pedig Vesta írja le, mit gondol ő erről a könyvről.