Elérkezett a pillanat. Reménykedtem, hogy még sokáig együtt lehetünk, mert jó volt Veled.
Bár magam sem gondoltam, hogy a kapcsolatunk ilyen hosszú lesz, nem jellemző ez manapság.
Barátságnak titulált viszonyok is csak úgy jönnek-mennek, függően a pillanatnyi helyzettől, szomorúan kell belátnom, sokszor érdekek által diktálva.
Azt mondják az okosok, ez már csak egy ilyen világ, fogadjam el, ha meg nem megy, járjak bátran pszichológushoz, majd ő elmagyarázza.
Én mégsem tudok ebbe belenyugodni. Miért kellene valamit, amit szerettünk idáig, ami jó volt, egy hirtelen jött szeszélynek feláldozni?!
Nem, én nem így gondolom. Nekem jó a régi, a kedves, a jól ismert.
Szerettem Veled lenni. Tudtam, hogy megbízhatom benned, hogy nyugodtan támaszkodhatom Rád.
Hányszor olvastam olyan könyveket, amikben arról írnak, hogy nem becsüljük meg, amink van.
És persze, elméletben meg is van, tudom, és azt gondoltam idáig, szem előtt is tartom, a magam lehetőségei között.
Most mégis azt kell látnom, talán nem becsültelek meg, ahogy kellett volna.
Talán túlságosan leterheltelek.
Itt voltál, amikor kellett, bízhattam Benned és igazán annyi jó volt a kapcsolatunkban.
Azt gondoltam, Neked is jó velem.
Aztán tessék, most hogy itt a búcsú, amikor már tényleg vége, most kell rádöbbennem, talán nem kaptál tőlem annyit és úgy ahogyan megérdemelted volna.
Igen, voltak jelek, gondolhattam volna.
Most is egy hosszabb rossz időszak után vagyunk, de nem volt ez egyértelmű.
Ha lezártuk volna az egészet, ha nem csak a gyanú lett volna, amit igyekeztem elhessegetni, talán még segíthettem volna.
Nehéz a fájdalmas valósággal szembenézni, talán ezért is dugtam a fejem a homokba, próbáltam úgy tenni, mintha minden a régi lenne.
Mintha meglenne ugyanaz a bensőséges kapcsolat, mint eddig.
Egyszerűen természetes volt, hogy vagy, az idők folyamán azzá vált.
Annyi jót kaptam Tőled.
Nézd, gondoljuk át még egyszer!
Nem kellene, hogy így legyen vége.
Jók voltunk együtt, nem?
Más is mondta.
Egyszerűen nem tudom elfogadni. Hiába minden, hiába hogy kívülállók szerint is vége, ne erőltessem, már nem megy.
Nem tudom elhinni.
Miért nem adtál valami kétséget kizáró jelet legalább, hogy változtassunk?!
Hogy már nem jó itt Neked, más helyekre vágysz, hogy megfojtalak a ragaszkodásommal.
Igen, nekem is voltak periódusaim, amikor úgy tűnhetett, nem érdekelsz. Most is épp egy ilyenen vagyunk túl. Nekem is lehetnek rossz napjaim, még hónapjaim is.
De nem szűntem meg ragaszkodni Hozzád!
Én még akarom ezt!
Tenni akarok még most is, amikor az utolsó remény is szertefoszlott.
Nem tudnál még egy esélyt adni?
Egy utolsót.
Megváltozom, minden úgy lesz, ahogy Te akarod!
Vonjunk be valakit, valaki kívülállót, aki ért az ilyesmihez, aki nem elfogult, nem tudja az apró részleteket.
Aki csak az egészet látja, a lényeget.
Tudom, próbáltuk már ezt is, nem ment.
Keressünk valaki mást, ne dobjunk el mindent, kérlek!
Tudod, annyira rossz a pillanat, összejött sok minden, és … fáj.
Pont most?!
Nagyon nagy szükségem van Rád, nem érted?!
Nélküled mihez kezdhetnék?!
Megváltoztattad az életem, a része voltál és egyszercsak vége.
Legalább reagálj valahogy, ez a csend mindennél rosszabb.
Ennyit megérdemelnék ennyi idő után.
Hogy nem áltatsz, nem csinálsz néha úgy, mintha megint a régi lenne.
Aztán semmi, csak a csend.
Hallod?!
Ne csináld ezt velem!
Kérlek, kérlek!
Nem?!
Semmi?!
Hát jó, velem sem lehet mindent a végtelenségig megtenni.
Mehetsz a többi reciklálandó közé, holnap veszek egy új hűtőszekrényt.
Egy jobbat, mint Te voltál!
Te akartad!
De hogy pont a nyaralás előtt kellett végképp beadnod a kulcsot?!
Kösszépen.
(kép forrása:Flickr)