De, eszünk! És Chef Maki, meg Lollee, kreativitás, meg Pi
Akkor Ti most nem is esztek semmit??
Vagy derékba törött a főzőkanalad?
Ennyi volt a levélben, és az utolsó sor:
nagyon várlak vissza, puszi. T.
Kedves T!
Eszünk.
Enni muszáj.
A főzőkanalam is egyben van.
Csak éppen ahhoz nincs kanalam, hogy dokumentáljam az eseményeket. Különösen fotózni nincs kedvem. Vagy ha fotóztam, mire odakerülnék, elfelejtem, mik kerültek bele a megörökített darabba.
Vagy éppenséggel olyan pocsékra sikeredik a fotó, ha mégis rászánom magam, hogy el is megy a nemlétező kedvem is rögvest.
Így van ezzel a nagyon almás kuglóffal is, mármint hogy elfelejtettem a receptet.
Már csak arra emlékszem, hogy igen jó volt, meg a pazarságos karamellre, ami a muscovado cukortól volt csodás.
Igazából az egész azzal kezdődött, decemberben lerobbantam.
8 éve nem voltam a körzeti orvosnál, akivel soha nem is találkoztam, kérdezte is csodálkozó nagy szemekkel, mi a bánatot keresek nála, majd hamar felírt mindenféle tuti antibiotikumot.
Aztán vérvétel után két hétig szinte semmire nem tudtam a bal karom használni. Hogy ezt hogy sikerült a kedves vámpírhölgynek kieszközölni, aki vérem ontotta, fogalmam sincs.
De a fentieknek köszönhetően a karácsony gasztronómiailag kissé hervadtra sikeredett.
Bár a birshabos-narancszselés torta komoly rajongókat szerzett.
Majd kissé magamhoz térve jött az, hogy januárban majd’ két hétig csupa pazarságot ettem.
Más főzte, nem én, ráadásul szinte csupa olyasmi volt, amit még sosem kóstoltam.
Aztán haza kellett jönni, és nekem semmi kedvem nem volt főzni.
De abszolúte semmi.
Még a gondolattól is beteg voltam.
Hideg volt, szürkeség, és nem elég ez büntetésnek, még agyalnom is kellett, mivel tápláljam a családom.
És ugyan ettünk persze, bár félgőzzel és kedvetlenül főztem, de ahogy mondtam, a leírásával pepecselni már végképp nem volt kedvem.
Igazán most sem nagyon van, elhúzódó dolog ez, a jelek szerint, meg még az ág is húz.
Aztán szerettem volna egy kis tavalyi összefoglalót írni, gasztronómiát érintő dolgokról, de már meg majdnem év dereka van.
Úgyhogy csak annyit mondanék, a főzőtanfolyamok-kurzusok iránti lelkesedésem erősen megcsappant.
Több okból.
Többet olyanra nem nevezek be, ahol előre kell teljes összeget fizetni.Tavaly úgy úszott el alkalomnyi pénz, hogy aznap reggelre allergiás fejdagadásom lett és az utolsó pillanatban persze senkit nem ért rá, hogy helyettem elmenjen.
Persze értem én, hogy be akarják biztosítani magukat, de talán elég lenne némi előleg is erre a célra.
Egy főzőkurzus tetszett nagyon, és mindenképp említésre méltó; Chef Makié.
Alapos volt, új ötletei vannak, tetszik, ahogy egy csipet ázsiai íz belopakodik szinte mindenhová, jó volt a hangulat, minden kérdésre választ kaptunk.
Talán az egyetlen olyan volt, ahonnan úgy jöttem el, hogy nem volt semmiféle hiányérzetem.
Most ugyan egy darabig hiányozni fog a kurzusairól, de jó oka van rá:)
Még azt is elmesélem, hogy csipetnyi versenyszellem nincs és nem is volt bennem sosem.
Én aztán nem küldözgetek hatszázfelé receptet, megfejtést, jóválaszt, nemtudommit, nyeremény, helyezés, dicsőség, bármi reményében.
Valamiért azonban tavaly megakadt a szemem egy freeblogos játékon, amin Lollee derékmelegítőt lehetett nyerni.
Csak susogva jelzem, én ezt feltaláltam már vagy 15 évvel ezelőtt, amikor körkötött pólóanyagokat vettünk nyalábszám és aggattuk magunkra különböző változatokban.
Na mindegy, hagytuk a pompás ötletet veszni.
Nem így a Lollee-sok.
Szóval ebbe a játékba beneveztem és a legnagyobb meglepetésemre nyertem kér szabadon választott darabot, amit karácsony előtti napon ki is hoztak nekem futárral.
Igaz, elméreteztem, elég lett volna S, kicsit eláll derékban.
De azért végigcibáltam a fél világon, több mint 25 000 km-t repült és igen jó szolgálatot tett.
Aztán várt egy kreatív blogos kedvesség Zsiritől, akinek megpróbáltam a blogjában megköszönni többször is, de valahogy a kommentjeim nem tetszettek a blogspotnak. Szóval, akkor most (és bocs, hogy csak most) és itt, köszi Zsiri:)
Amit még megemlítenék, az a Pi élete, bár talán ezzel kellett volna kezdenem, nem az időrendet tartani.
Legutóbbi posztban kerestem ezt a könyvet.
Aztán kaptam egy kedves levelet Orsitól, aki felajánlotta, hogy szívesen elküldi nekem.
És úgy is tett.
Ilyenektől mindig készen vagyok.
Sosem találkoztunk. Nem ismerjük egymást. Ő is csak annyira, ami egy ilyen blogon átszűrődik.
De úgy gondolta, örömet szerez vele.
Hihetetlen érzés, hogy valaki, aki szintén erősen ragaszkodik a könyveihez, felajánl közülük egyet egy vadidegennek.
Még nem mertem nekikezdeni, csak babusgatom.
És nagyon örülök neki.
Valamint nagyon, de nagyon várom, hogy jó idő legyen, előkerüljön a kertben a tavaly ajándékba kapott, kitudjamárhová ültetett illatos hunyor, bomoljanak a rügyek, zsendüljön a fű.
Jöjjenek a csipkefinom levelű zsenge sárgarépák, halványzöld karalábék, pimaszul piros és gömbölyded retkek.
Hátha meghozzák a kedvem is magukkal.
Meg fogják hozni egészen biztosan. Ismerem az érzést, amiről írsz. Nekem eddig mindig elmúlt. 25 ezer kilométer? Ammá igen!:)
Én meg csak annyit akartam írni a februáros poszthoz, hogy már MÁRCIUS van!!
Mégha januárnak is látszik.
Síelni nem voltál? Az olyan sokat segít ilyenkor.
És én is akartam nyerni Lolleet,de nem nyertem, úgyhogy azért is vettem, tök jó.
Na és hogy viszonyulsz az olvasáshoz?
Éva, akkor van remény. Addig viszont főzhetne valaki a családra:)
Piszke, tényleg március van. És szakad a hó:(
Vesta, és ha elmegyek síelni, onnan tudok hozni egy szakácsot a családnak?:)))
Az olvasáshoz nagyon pozitívan viszonyulok, olyan még nem volt, hogy ahhoz ne lett volna kedvem…
És ráadásul ebben a kategóriában itt várnak sorukra a primőrök:)
legjobbakat!
Olzka, köszi, jól vagyok. Majdnem:)
Csak főznöm ne kellene…