Gyávanyúl menni Amerika

Néha nagyon meg kell ijedni ahhoz, hogy az ember bátor legyen.
3 évvel ezelőtt terveztük, azért maradt el, mert már a gondolatától rosszul voltam, hogy repülni kell.
Aztán azóta azért 12 alkalommal csak felültem a rémes gépezetre.
És most meg olyan dolgok jöttek, hogy kénytelen voltam átértékelni dolgokat, örülni a levésnek és rájönni, hogy vannak sokkal nagyobb akadályok, mint hogy merek-e valamit vagy nem.

Jobban szeretek hónapokig készülődni, tervezgetni, tripadvisort és egyéb fórumokat bújni. Most volt egy hónapunk arra hogy összerakjunk egy komplett útitervet, keresztbekasul repülésekkel, szállással, autóbérléssel, útitervvel.

A gyakorlott, kellően elszánt és félnótás utazó a repülőjegyet veszi meg elsőnek,  olyat, amit sem átíratni, sem visszaváltani nem lehet.
Akkor már megvan a megfelelő motiváció, már csak hozzá kell igazítani a többit.
És nem árt egy bizonyos majdleszvalami hozzállás. Nincs megfelelő bőrönd? Na és, majd lesz valahogy.
Nincs pont akkor repülőjárat hogy a másik partra átjussunk? Na és, menjünk másik napon.
Kétféle évszak szerinti ruha kell és nem fér be a nemlétező bőröndbe? Na és, majd ez is lesz valahogy.
Első nekifutásként kb. 13 órát kell repülni, aztán még keresztben az országon aztán meg még onnan haza és akkor az mennyi is?
30 óra körül?  Ajjaj.

A napoknak meg az a tulajdonságuk, hogy szaladnak, így aztán szinte másnap útnak indulunk Londonon át Los Angelesbe, az eddigi legeslegnagyobb kalandra.
Repülővel.
Bár én próbálom a hajót pedzegetni, de amikor kiderül, hogy a csapat másik fele hajthatatlan és azt mondja: akkor majd ott találkozunk, lemondok róla.
Alaposan felkészülök, igyekszem a majrétanacsadó majdnem összes pontját betartani, sőt, a háziorvos által erre az esetre felírt Xanax is a csomagban.

Valahogy a csomagolás is megoldódik, minden megvan, de leginkább a valószerűtlenség érzése: nem hiszem, hogy tényleg megyünk.

És tényleg. Még Londonig csakcsak, de utána nagyon hosszú az út.
Nagyon nem izgulok, aludni nem tudok, hiába a nyugtató kéznél,  kb. annyira akarom bevenni, mint repülni.
Indulás előtt többen biztatnak, jobb a tiszta alkohol a kemikáliáknál, de aztán nagyon alapos és komoly észérvekkel alátámasztott megfontolásból elvetem mindkettőt.
Mert mi van ha át kell vennem az irányítást-botkormányt-parancsnokságot, és befolyás alatt vagyok?
Így aztán mind az összes órát teljesen józanon és hadrafogható állapotban töltöm.
De valahogy az Univerzum pillanatnyilag kegyelmébe fogad, bár Grönland fölött kicsit rázós,  egyébként sima az út és még pótpilótának sem kell beugranom.

Itt már a nagyján túl, mindössze 150 km-re a céltól.

Egyik para nálam elindulás előtt, hogy mi van ha nem tetszem a bevándorlásiaknak és haza kell jönni rögtön. Vagyis hogy annyi repülés odafelé kárba vész és futhatok neki az újabbnak, minden járulékos haszon nélkül.
Nem egyszerű dolog a bejutás, több stáción kell keresztül menni. Közben jól elviccelünk az egyik hivatalnokkal arról, hogy milyen férjnél lenni, aztán az utolsó állomáson a roppant kedélyes fickó magyarul köszöni meg hogy megmutatjuk a papírjainkat és kb. 45 perces procedúra-sorbanállás után délután 4-kor a LAX-on már azt keressük, hol van az autókölcsönző shuttle busza.
Mindenki akihez odakerülünk tényleg kedves, de én azért leizzadok, ahogy hajdan a határátkelőknél, amikor is szintén teljesen ártatlan voltam, de azért szétizgultam magam minden alkalommal.

A második nagy feladat az autóbérlés. Rengeteg rosszat olvastam a Foxról, nekünk viszont csak ez a cég alkalmas.
De az Univerzum megint, simán átcsusszanunk a hivatalos részen, az irodában a pasas kifejezetten helyes, sőt dupla upgrade-et kapunk és már kint is vagyunk  Los Angeles egyik főútján egy dögnagy Forddal.

Külön érdekes ahogy a kölcsönzőben intézik a dolgot, ez sajnos még upgrade-del is az egy kategóriával feljebbi választék, pedig mennyire király lett volna egy  ‘Stang’ cabrióval csapatni.

Kicsit stresszelek, mégiscsak a világ egyik legnagyobb városa, alattomos sokemeletes felüljárókkal, másmilyen lámpákkal, kacifántos kizáró táblákkal, a fenekem alatt meg egy automata váltós csatahajó.
De simán vesszük az akadályokat (hiába, a pesti közlekedés megedzi az embert), csodás navigátorom van.
40 perc múlva átszeljük a Hollywood Boulevard-t és  a szomszédos utcában büszkén leparkolok a szállásunknál: küldetés végrehajtva.

Este már Slash-en állunk, másnap én egy kicsit Hugh Jackman-en is.