Kékszeműfiú, avagy belegabalyodva

A nembarnaszemuno webnaploja a vagottvegyes.hu-n
Bejegyzés: január 18-án, kedden, 16 óra 43 perckor
Hozzáférés: nyilvános
Hangulat: bizonytalan
Zene: Godspeed  You! Black Emperor-East Hastings

Joanne Harrist egy darabig elkönyvelték igényes lektűrök írójának, aztán igen hamar belengetett mindenkinek. Az Urak és játékosoknál pedig már egészen biztos volt, hogy tud ez a nő mindenfélét írni.
És itt a kékszeműfiú.
Hol a valóság vége és hol kezdődik a virtuális lét?
Adva van egy fiú, akiről később kiderül, hogy nem is annyira fiúkorú, és ott vannak a testvérei és a bolygók napja, az Anya és minél többet tudunk meg, annál kevésbé ismerjük a Winter családot.
A kekszemufiu élete lassan bontakozik, két nézőpontból.
Titkokra derül fény, aztán kiderül, hogy mégsem, próbáljuk a szálat feltekerni és közben egyre kevésbé értjük, mi az igazság és ki hazudik. És miért?
Valaki megölt valakit? Ki az áldozat? Aki meghalt, vagy aki életben van még?
Ki óv kit, mitől?
A webes napló és valóság néhol szívszorongató, máshol gyomorforgató, rejtélyes keveréke, ami sokszor nyomasztó mégis letehetetlenül izgalmas.

Valahogy horogra akadtam már az elején és hiába volt néhol logikailag nem tiszta, a könyv beszippantott. Nem mondom, hogy nem voltak vidámabb napokat generáló könyvélményeim, mert dehogynem.
Azt sem, hogy maradéktalanul és száz százalékig lelkes és odaadó híve vagyok a könyvnek.
Én a kiadó helyében meghúztam volna, olyan ötödével, kicsit hosszúra sikeredett és bár nem voltak unalmas részei, mégis talán jobb lett volna kissé megkurtítva.
A történet ennek ellenére feszes és mindig szolgál valami újabb perspektívával, amitől még bonyolultabbá válik.
Kissé furcsa érzésem volt helyenként,  pl. amikor az Albertine-napló becsatlakozik és a vége megoldásánál is. Úgy tűnt, mintha ez eredetileg nem így lett volna, mintha lenne egy első változat más befejezéssel.

Nagyon érdekes a netes lét ábrázolása. Része vagyok én is, épp most, és felnőttként nagyon erősen tudatában vagyok, hogy a virtuális személyiség sokszor nem fedi a valósat. És ilyenkor eszembe jut a gyerekem, meg a mások gyerekei. Hogy ők is pontosan úgy tudják-e, mint én, hogy a valóság és cybertér mennyire más, -más lehet.
Hol a határ, mi az egészséges, egész nap a dróton lógni és minden pillanatról lelkesen beszámolni, vagy megélni közös, szemtől-szemben élményeket? Virtuális függöny mögé bújva bábot építeni magunk helyett, amit bármivel felruházhatunk? Számomra a könyv nagyon erősen képviseli ezt az aktuális, mindennapi életünkben jelenlévő kérdést.
Minél kevésbé tudatosan használjuk az internet adta lehetőségeket, annál inkább kiszolgáltatottabbak vagyunk, vagy lehetünk.

Ezzel él és él vissza kekszemufiu is, a birtokába került adatok és az érzelmek segítségével.
Sokszor indulatokat kiváltva, manipulálva, együttérzést keltve.
Együttérzést, mert túl sok fájdalom van a mélyben, túl sok szomorúság.
És pontosan így gomolyog bennem tétova szánalom a borzadással, a könyv virtuális-valóságos mixéhez hasonlóan.
És így jut eszembe egyre többször Bartistól A nyugalom.
A szülői felelősség, az együttérzés, elfogadás, az elmulasztott pillanatok, az önmegvalósítás bármi áron, ha már nekem nem sikerült, majd a gyerekem…
Hol van a határ, mit tehet egy szülő a gyerekével, ki a szörnyeteg, a borzasztó, beteg szörnyeteg valójában?

A fő sodorvonalon kívül bennem több gondolatot is elindított a könyv, ezek a mellékszálként bomló gondolatok talán még fontosabbak is, mint a könyv egésze.
És Harris jó, és egyre újabb meglepetéseket okoz.
Mint pl. a fejezetenként belefűzött sok és jó zene, mert J.H. ilyet is tud.

Várom a következő másmilyen könyvét.

Na, és akkor ajánljon valaki valami vidító könyvet, mert ugyan sikerült mostanában a jóba beleválogatni, de egytől-egyig olyanok, hogy érfelmetszeni támadt kedvem.

Vestának köszi az együttolvasást, -megint.