Kenyérutálás

Fura ez éntőlem, még csak kiejteni is, nemhogy leírni.

Hogy hogy lehet a kenyeret, meg az utálást egy összefüggésben emlegetni?

Pont nekem, aki odavagyok a jóféle kenyérért, egyéb pékárukért, és külföldön sem az otkotűrök előtt cövekelek le, hanem a pékségek kirakata vonz mágnesként.

Talán ez a baj. Hogy szeretem én a jó kenyeret, rendes lisztből, ropogósan, frissen.
Mert teszem azt, rajonghatnék a hetednapos csomagolt-szeletelt kenyérért is, de én olyan megátalkodott vagyok, hogy azt direkte, bosszantásból meg nem enném semmi pénzért, – hacsak nem volna mégis muszáj.

És akkor nem én lennék a legközelebbi boltban a Rém.
Persze valószínűleg ennél sokkal kedvesebb titulust adtak énnekem ottan, amiben feltehetőleg az én édesanyám is szerepel, ha nem is név, de az általuk elgondolt foglalkozás szerint említve.
A helyi személyzet  egészen biztosan a szívébe fogadott, egyes kósza vásárlók szintúgy.
Igyekszem pedig kerülni fent említett egységet, de időnként a kényszer és a kenyérhiány rákényszerít, hogy mégis.
És akkor baj van.

Mert ahányszor beteszem a lábam, felbérelt egyedek (csak erre tudok gondolni) rárohannak a kenyeres polcra és a szemem láttára gyorsan összefogdossák a pucér kenyereket.
Amitől nekem rögvest elmegy a kedvem a megevésüktől, valamint, leleplezve rusnya, szekánt természetem, szépen megkérem őket, hogy ugyan, ne markolásszák már össze a koszos, influenzás, ilyen-olyan kezükkel a pőre pékárut.
Hiszem mi sem könnyebb annál, mint megragadni egy nejlonzacskót és azon keresztül, – ha már mindenáron az a cél, taperolni az áldozatot.

Eddig mindenki, kivétel nélkül rendkívüli módon felháborodott, hogy ő nem is. Igaz ugyan, hogy ott álltam mindeközben őmellette.
Ilyenkor támad szörnyű gyanúm mindig, alighanem láthatatlan lehetek, csak amikor megszólalok, hirtelen elmúlik.

Legutóbbi boldogtalan célszemély a bolti biztonsági őr volt.
Nagyon szorgos ember egyébként, nincs is bajom vele semmi, hacsak az nem, hogy miután összerendezte a sörösdobozokat, azonnalosan nekiesett a rendetlen kenyerek igazgatásának.
És természetesen ő sem nyúlt egyikhez sem, valami magnetikus módon mozogtak egyetlen intésére a kenyerek odébb.

Másik kedves fordulat, amikor az általam gondosan benejlonozott kenyérről a pénztáros egyetlen gyors mozdulattal lehántja a csomagolást és jól megmarkolja vacsoránk tárgyát, mondván, hogy csak így tudja lehúzni az árát.
Ilyenkor sok munkája aztán nem akad vele mégse, csak vissza kell valaki harmadiknak raknia a polcra, aki  aznap még véletlenül nem fogta meg.

Velem van a baj, tudom.
De mit csináljak, ha nem állom a tapogatott kenyeret?
Boldogabb vidékeken papírtasakban ülnek a pékáruk, kacér celonfáncsíkon keresztül engedve betekintést igaz valójukra.
Tudom, a zacskó maga a mételyes környezetterhelés. De könyörgöm, így is zacskóban végzi, nylonban.
Meg aztán boldogabb vidékeken szelektív hulladékgyűjtés van.
Egyébként nálunk is, bele is rakom mindig a kenyér zacskóját, ha véletlenül sikerül olyat venni, aminek az összfogdozásánál nem tanúskodtam.

Vagy ha ilyen nincs, aznap nem eszünk kenyeret.
Ha mégis, az is össze van tapogatva, csak épp nem láttam.
Szemtanúság esetén hetednapos csomagoltat veszünk magunkhoz, ha nem is boldogan.
Szottyadtka is, az íze sem jó, tele is van mindenféle minőségi adalékkal, úgy mint fűrészpor, de talán ezeknek köszönhetően az influenzavírus (meg a többi, amire még csak gondolni sem akarok) sem él meg rajta olyan gondtalanul, mint azon a jó friss, ropogós, össznépileg megfogdosott kenyéren.