Küzdünk. Én meg a Nándi

Két hónapja.
Azóta van megint két kutya a háznál. Igaz, az egyik ideiglenesen.
Mondhatni.
Amikor az ember eléggé hülye, hogy befogadjon egy kutyát, a meggyőződése mellé, hogy Lujza nyakára nem hozunk senkit .
Ideiglenesen sem.
Hogy ha már félresikerült az örökbe adás, ne kelljen visszamennie a menhelyre.
Akiről aztán három nap alatt kiderül, hogy tökéletesen veszi a kétméteres kerítést.

Ezért aztán boldog-boldogtalannak osztogattam a telefonszámom, hogy ha látnak egy ilyenésilyen kutyát, hívjanak. Megfogni nem tudják, mert nagyon fél, férfiaktól még jobban, gyerekektől meg még annál is.
De ez még persze nem elég, kajával sem lehet motiválni, mert nem hiszi el, hogy nem bántást kap.
Vagyis megfogni lehetetlen szinte. És mínusz 20 van éjszaka.
Aztán valami csodának köszönhetően három óra múlva valahonnan megkerült, de addigra, egészen komolyan mondom, öregedtem legalább 8 évet.

A másik jóság, hogy hisztérikus lesz, ha kikerülök a képből, ezt mívesen fogalmazva szeparációs szorongásnak hívják…
Na most lehet ám két hónapig csak úgy menni bárhová, hogy valaki pásztorolja ezt a szerencsétlent. Csak igen nehéz összeszervezni.
A valaki többnyire Ded, aki annyira de annyira hős, sőt Hős, hogy annak ellenére, hogy nagyon nem örült az első perctől az egész manővernek, türelmesen küszködik vele, amíg intézek dolgokat.
Tikkelve, rohanva, minimálisra szorítva a nem virtuális teendőket, totál idegbajban, mert ugye közben otthon dráma van.
Lemaradtam a téli leárazásról, találkozókról, eseményekről, az életről ez alatt az idő alatt.

Amint kiderültek a defektek, az is világos lett, hogy két út van előttünk.
Elkínlódgatok vele, gyakorlatilag házfogságban. Ez egy idő után nem túl egyszerű, tekintve hogy az élet velejárója hogy az ember elhagyja időnként a lakhelyét, rövidebb-hosszabb időre.
Kicsukni nem lehet, kimegy a kerítésen. Becsukni nem lehet, a mi házunkban nincs szeparálódásra lehetőség, ő meg az ablak felé törekszik, hogy lássa, milyen veszély fenyegeti és eközben nem számít min gázol át.

Vagy megy vissza a menhelyre, ahonnan nem sok esélye van a kifelé útra, ilyen bajokkal. Ez azt jelenti, hogy van mondjuk még tíz éve a ketrecben.
Ráadásul az emberek nem akarnak fekete kutyát örökbe fogadni. Tripla hendikep.

Volna egy harmadik út is, ha valaki tud még egy ilyen nemszázas embert, mint én, szóljon neki.

Hogy van itt egy kutya. Aki szívbemarkolóan tud nézni.
Aki most kezdi elhinni, hogy jó dolog, ha ember van körülötte. Hogy kap enni mindig, hogy neki is jár a simogatás, a saját hely, a séta, a nyugalom.
Imád fésülködni. Húzod kicsit?, nem baj, csak szeressél.
Gyönyörűen alszik egész éjjel, nem piszkál semmit a házban, (már) nem pisil be, tökéletes lakáskutya, nem ugat soha. Amúgy is ritkán hallani a hangját. Kivéve amikor újból találkozunk. Akkor nyüszít. De erről is kezd leszokni.
Örül, ha sétálni megyünk, elvonul és csendben van, ha úgy kell lennie. Ha pletykálóssal találkozunk, türelmesen ül és megvárja, amíg szabadulunk.
Lujzát nem piszkálja, tudomásul vette, hogy a delnő átnéz rajta.
Mintaszerűen megy pórázon, kerüli a fákat, oszlopot ha szólok, nem húz, kitartóan gyalogol, egyszóval csodás sétapartner.
Az első idők parái után nem hogy elengedni nem mertem, volt hogy két póráz volt rajta. A biztonság kedvéért.
Most a parton lekerül a póráz, nem csak szólításra jön vissza, hanem magától is figyel, hogy ne menjen tőlem túl messzire.

A szomszéd minap ecsetelte, hogy azt várja, hogy mikor lehet az ő kutyájával kocsmázni menni, mert az olyan polgári.
Tudom, mire gondol, nem vedelni akar, kikötni a kutyát a kocsma elé órákig, hanem kerthelyiségezni, csevegni egy korsó sör mellett, kutyával a lábánál. Aki szépen elvan míg a gazdi társas életet él vagy ő is ugyanezt teszi, másik polgárias népség kutyájával.

Na például Nándi erre tökéletes, fel is ajánlottam neki, kölcsönadom néha. Piacra menéshez is.
Nem agresszív egy morzsányit sem, nem acsarkodik sétáláskor a többire, nem ugatja meg a többit, nem akarja lenyomni a gyengébbet.
Okos, mint a nap. Egyszer kell rászólni, megjegyzi.

Mondjuk azt, hogy a kanapé csak a miénk, harmadszorra sikerült és maga sem hitte el, hogy lemondott róla.
Nagyon nyugis természet, ha nem akarod, észre sem venni hogy ott van.
Ha akarod, jön, hanyatt dobja magát, vagy átfog a mancsaival, miközben ül az alfelén és néz a szemedbe, akármeddig.
Hihetetlenül alkalmazkodik.

Minden kutyával jól kijön, nem akar dominálni, nem piszkálkodós.
Játszani még csak kicsit tud, tuti nem volt gyerekkora, a többi kutya sem igazán hozza lázba.
De könnyen kezelhető, végtelenül kedves. Mondtam már, milyen okos?
Tökéletes kutya. Komolyan.

(töketlen kutya, custom made dresszben, szmájlis ragtapasszal)

Ha van nagyon tuti kerítésed. Vagy egy előszoba, ahol megvárhat és nem tud letarolni semmit.

Most épp kicsit raktunk a gondhoz. Ivartalanítás.
Erre az alkalomra pompázatos dressz készült, centire pontos fütyilyukkal, tépőzárral, mindennel, hogy ne kelljen azt a rettenetes tölcsért rátenni.
Nagyon izgultam, hogy leszaggatja a ruhát és akkor mi lesz.
Hát nem volt ilyesmi, két napig szuperül működött a trikó, mert ez egy olyan, hogy nem szaggat.
Csakhogy a harmadikon valami zavar támadt a vízcsap helyzetében. Mert amikor sétálásnál aggódva figyeltem, csurgat-e, csak azt láttam, hogy sokáig áll három lábon de semmi nem jön.
Aztán jött. A ruhából.
Elcsúszott a cucc és szegénykém nyakig összepisilte magát. Többször is. Útközben még fáradoztam vele, hogy beigazítsam helyzetbe, ez valószínűleg okozott fura perceket azoknak, akik láttak, de fckthem.
Otthon pisás dressz le, tölcsér föl nehogy a varratot szétszedje, amíg kimostam,  őt meg le.
Két percig rémülten verte magát azzal az inkvizíciós gallérral mindenhova, aztán összeroskadt. Láttam a szemében a reménytelenséget.
Egy órán át, míg a komplé meg nem száradt, teljesen mozdulatlanul feküdt.
Nem jött utánam, nem érdekelte semmi. Feladta.

Aztán visszavette a tornaruhát, regenerálódott idegileg és most izgulok, a következő sétánál hová sikeredik a pisilés.
De még így is, hogy pocsékul érzi magát, annyira jól viselkedik. Pedig fáj az alfele, és nyilván a ruházkodás sem tartozik a kedvencei közé.

Kutya miatt akkor bőgtem ennyit, mikor meghaltak. Legutóbb Gombszem miatt.
Hogy fogunk így valaha is elutazni?
Panzióba szökős kutyát nem fogadnak be (tesztelve, miután elmentem, 2 perc múlva a kerítés tetején volt), anyám kutyája nem bírja, és lakásban ugyan pompásan elvan, de nincs senkim aki lakásban lakik, plusz szereti a kutyákat és tud is velük bánni, Nándit nem töri ki a frász tőle és még be is fogadná arra az időre, amíg szükséges.

Ezt jól megcsináltuk, Nándi.
Mi lesz velünk?