Lujza 12

Azt gondoltam, sosem lesz kutyánk, mikor Öregkutya meghalt. De gyereknek jár, hogy kutya mellett nőjön fel.

Így lett nekünk 12 évvel ezelőtt húsvéti kutyánk.
Az én drága barátom jóvoltából, akit megkértem, hozzon ki egy mindegymilyen kutyát a menhelyről, csak lány legyen, mert azokat mégúgy sem viszik, mint a többit.

Első találkozásunk a menhellyel szemközti szántóföldön esett, odáig még elmerészkedtem, bemenni nem mertem. Annyit tudtam, hogy fekete-fehér és két hónapos.
Azt nem, hogy olyan, mint egy kis foltos  jegesmedve és az első dolga az lesz, amint meglát odakocog hozzám, leül a lábam mellé és nagyon bátran a szemem közé néz.

Otthon óriási konspiráció volt, hogy ifjabbik Hősnek megfelelő meglepetés legyen.

A legeslegelső találkozás.

Utálta, ha tető van a feje fölött, egyfolytában morgott evés közben, nehogy elszaladjon az étel előle, széthordott mindent, megrágott mindent, gödröt ásott ahol csak lehetett.
Aztán kamaszkutya lett, ami miatt Ded bőgve biciklizett az udvaron, mert Lujza remek ritmusérzékkel harapta a lábát pedálozás közben.
És egyáltalán, mindenféle szempontból a legutolsó helyre lett sorolva a falkában.

Akkor és azóta is Hős a zisten, én a második vagyok, aki enni  ad, sétálni visz, levágatja a körmöt, szőrt nyírat, hogy ne főjön meg nyáron, beoltat, fület pucol, megfőzi a kaját, szeretgetni próbál, és meg van hatódva ha hagyja, fekvőhelyeket mos és szőrtelenít, kienged este még egyszer az utolsó utáni kiengedés után, hogy aztán frissen fürödve pizsamában szentségeljen és hívogasson vad dobozrázogatással csalogatva az ajtóban mínusz 15-ben, hogy beengedjen, és elmondja hetente legalább egyszer, hogy tisztára olyan vagy, mint egy ember, szóval ha nem lennél kutya, nem is szeretnélek.
Ded változatlanul a sor végén van, de már nem bicajoznak együtt.

Ja és hát persze a legelső a sorban az anyacsászárnő, első és egyetlen Hosszúcombú Csiperke Lujza.

Aki szelíd, mint a bárány, bármilyen vegzálás közben épp csak beleszuszog a füledbe, jelezvén, hogy most már aztán elég, bár néha primadonnásan sikítozik egy kis praclinyírástól, okos mint a fene, bólogat, amikor hazamegyünk és a jobb lábát lengeti a levegőben, hosszabb távollét után sikítozva fogad majd érdeklődve a konyhapult mellé ül és integet a fejével felfelé, hogy abból kérek, nem ugatós, nem haverkodós, és pontosan leveszi a másik kutya jeleit, a kesztyűt viszont nem veszi fel.

Gombszem mióta nincs, lustább lett. Nem baj ha csengetnek, nem számít ha jön valaki, nem érdekes, miért ugatnak a többiek, ha ő épp gondterhelt hanyattfekvéssel van elfoglalva.

De a mozgása még mindig paripás és nem szokták elhinni, hogy tényleg ennyi.
Pedig de.

Öreglány, még sok virslis szülinapot.
Azért szeretlek.