Paradicsombirodalom

Két évvel ezelőtt felszabadult némi hely a kertben és elérkezett az idő, hogy kertészeti nagyhatalommá váljunk. Hirtelen felindulásból összevásároltunk egy csomó palántát és elültettük.
Mind a két négyzetméteren. Teljesen tudománytalanul.
Se mulcsozás, se tőlocsolás, se vitaminok és nyavalyák, aggodalmas levélszemlézés, kacsolás, ráolvasás, semmi. Rájuk toltuk az esőztetőt, ennyi. Meg kedvesen mosolyogtam rájuk.
A piszok paradicsomok meg teremtek, volt amelyik még októberben is, ugyanez a renitens még a karácsonyi asztalra is felkerült zöldből kényszerpirosba fordult állapotban.
Meg is állapítottuk, mennyire egy semmi dolog ez a kertészkedés.

Tavaly az előző év sikereitől vérszemet kaptam. Nem elég a kitudjamilyen, nekem kell fekete. Meg csíkos! Meg apró, édes. Meg zölden maradós.
Meg beefsteak.
Meg heirloom.
Utóbbi kettőről paradicsom vonatkozásában azt sem tudtam, mit jelent. De azért van a net, hát hamar kiderült, hogy előbbinek azt a fajta paradicsom termését szólítják, amelyik nagy, húsos gömböket növeszt.
Utóbbi pedig azokat a nem agyonhibridezett fajtákat jelöli, amelyeket  generációk óta változatlan formában termeltek, szép nagy történelmük van és még véletlenül sem estek áldozatául a “csak szép legyen, és romolhatatlan, íz nem számít” elgondolásnak.
Hát hogyne kellene nekem ilyen! Hiszen már tavaly is a legkisebb erőlködés nélkül volt tömeges termésünk.
De idén tudományos leszek! Javítjuk a talajt, mulcsozunk, gyökeret locsolunk, szélirányt mérünk.
Egyedül a vegyszernek álltam ellen, mi a fenének saját permetes zöldség, olyat tudok venni is.
Beszereztem pár áhított fajtát palánta formában, többek közt az Osut.
Mellékesként vettem egy halom magot, csupa különlegeset és szintén mellékesen a beszerzési forrástól egyetemi székfoglalójának két órásra redukált összefoglalóját is meghallgathattam. Szerencsére nagyon aranyos kutyájuk van, úgyhogy jó társaságban voltam.

A palántákat április 25-én kiültettem, majd elhaló sikollyal vettem tudomásul a szakfórum olvasása közben, mennyire amatőr vagyok.
Mert hogy korai még, mert a kertek alatt a fagyok.
Ez az egy nem jött be, tavaly szép, meleg tavasz volt.
Hogy a meglévő jelentős földterületet növeljem, edénykertészkedésbe is belevágtam. A kert ritka napos pontjait teleraktuk cserepekkel.
Szakirodalmat szívtam magamba és roppant tudatosan nekiálltam kezelni a paradicsomokat. A szakirodalom azért jó, mert ha be tudod azonosítani a titkos férget, ami a szegény zöldség szívét rágja, rögtön kitör a frász. Elkezdesz kétségbeesetten olyan módszereket keresni, amik nem nyomnak mérget a boldogtalanba, viszont a feneséget megszüntetik. Ilyen viszont gyakorlatilag nincs, abban a stádiumban, amiben épp észreveszed az alattomos ellent. Mert akkor már úgyis mindegy.
Paradicsom atkáról sem hallottam soha, tavaly viszont a szakszerűségnek köszönhetően elég jól összebarátkoztunk.
Persze eleinte minden jól ment, mondhatni maga volt a paradicsom.
A palánták gyönyörűen nőttek, aztán mikor a legszebbek voltak, a fele szépen beteg lett, néhány meghalt, a többi épp csak vegetált.
Közben pedig  tudományos voltam. És enyhén hisztérikus.
Egészen addig, amíg a Tumbling Tom ki nem hajtott haló porából. Addigra túl voltunk a kezeléseken, már csak a szánalom nem dobatta ki velem.
Amint békén hagytam, azonnal jobb lett neki és még némi termést is kierőlködött.
Az összes, cserépbe ültetett szerencsétlen minden erejével azon volt, hogy belássam: a paradicsom nem edénybe való dolog.

A kertiek cseperedtek, volt amelyik szépen termett az összes próbálkozásom ellenére. Most hogy tudtam, miféle fajták, megjegyeztem, hogy San Marzanót és Sweet Milliont a következő nyáron is, de egyébként meg rosseb a tudományosságba.
Soha többet cserépbe, soha többet ötpercenkénti levélvizslatás, puccos fajták, szakértés.
Nem mondom, hogy más ne így csinálja. Nekem nem való. Annyira kellemetlen és időigényes egész nyáron fokozottan aggódni 10 tő paradicsom miatt.
Egy egészen kicsit röhejes is.

Egy dolog vált be nagyon, a mulcsozás. Nem kellett annyit locsolni és a gazok sem bírtak nőni.
A levágott füvet szépen elteregettük a tövek alatt, aztán sajnáltuk a vakondot, hogy nincs talpalatnyi pucér föld, ahol a fejét kidughatná. Mert nem volt elég a sok vész, neki is csak a paradicsomtövek alatt volt jó táplálkozni.
Volt egyébként  napsugaras vonzata a kertészkedésnek számos, például csípőre tett kézzel, hosszasan bámulni az ültetvényt, olyan arcot vágva, mintha valami hasznosat csinálnál.
Ehhez viszont tilos tudományosnak lenni, mert az a gátja ennek.
Mert akkor ténylegesen is kellene csinálni valamit.
És ha nincs eredménye, rögtön belátjuk, sokkal jobb a szimpla álldogálás-bámulás, tehát ennek rögtön elébe mehetünk, bölcsen átugorva a tevékeny részt.

Aztán jött az idén, és ugyan holatavaszmég, de itt van nekem a sok mag.
Meg a hatalmas, 2 nm-es kertrész. Tavaly tudományos voltam, előző évben meg szép termés volt.
Viszont abban nem volt semmi bóni, tök unalmas volt.
Mi lenne, ha idén palántaneveléssel próbálnám meg elvenni a kedvem a kertészkedéstől?
Mivel a hely korlátozott, muszáj válogatni. Csakis olyan magot ültetek, amiről tudom, mi lesz belőle.
Ezért is kezdtem rögtön azokkal, amiket saját kezűleg gyűjtöttem. Tavaly kaptam egy kosár csodaszép mindenféle paradicsomot egy osztrák biokertészetből, na azokból szedegettem.
Fajta nevek: olyan nagy sárga. Fekete, talán Robeson? Sárga csíkos, finom. Másik fekete, kisebb. Zöld csíkos, kicsit savas.
Fő a szakértelem, meg hogy tudjuk, mihez nyúlunk.
Azért van itt más is (kutyát puszilom):

Arbuznyi watermelon. Hát már maga a neve is egy kész költemény. Nagy termésű, piros-zöld csíkos, 65-75 nap. Marha jól néz ki.

Barnes mountain striped. 90 nap, édes, futó, beefsteak. Ha ez még nem elég, kedvenc Givens marshalom szülőföldje, Kentucky az otthona.

Amish paste. 80-85 nap, futó. Nagy. Finom.

Japenese trifele black. Ennek is a neve…80-90 nap. Ellenálló, 1.2-1.8 m, körteforma, zöld-piros. Orosz!

Angora. Futó, cherry, középszezon, 1.2 m, könnyű nevelni, fürtös.

Dinner plate. Nagyra nő, futó, nagy termés, késői.

Nagyjából ennyi tudománnyal indulok, ezt is persze a netről kivonatoltam, csak a legfontosabbat, pl. hogy marha jól néz ki.

Nagy svunggal le is mentem a pincébe, hogy összeszedjem a teménytelen apró cserepet, amiben a kis magoncok vígan fognak cseperedni. Majd feljöttem mind a három darabbal, ami volt.
De a szakértés azért nem vész teljesen kárba, mert tavaly kiképeződtem tőzeg ültetőkorongból. Akkor legyen az, mire belenőnek a magok, jó lesz a nagyobb cserép is átültetni.
A korongok az élvezet részét képezik. Vacak barna tablettának néz ki, ám ha nyakon öntjük, nagyon alkalmatos kis hengerré nő, aminek a közepében ott a magok helye.
Ezzel el lehet játszani, én pl. olyan jól elvoltam vele szombaton, hogy négy körül bírtunk ebédelni.
Nem azért, mert a művelet időigényes. Csak olyan jól lehet vele szöszmögni.  A magokat is viszonylag hamar belehelyeztem, csak a fele ragadt mindenhová máshova is.
Nagyon büszkén mondhatom, hogy a grilltálca, mint olyan, magasabb fokra hágott az erkölcsi hágcsón.  Ebben laknak a kis cseles korongok, belsejükben a szunnyadó magvakkal.
5 napja szunnyadnak. Miért nem hajtottak már ki?!

Egyelőre más dolgom nincs, mint hogy szünet nélkül faggatom a HősTeam tagjait, melyik helyiségben van melegebb és eszelősen hurcolom a grilltálcákat a megnevezett lakrészbe.
Látom ám, hogy megvan ennek a bája. Boldog leszek, ha kikelnek a francos kis magvacskák, majd jöhet a palántavész.
Viszont lehetek megint tudományos, és jó sok bajom is lehet vele és számos boldogan aggodalmas órát fogunk együtt tölteni, én meg a paradicsomültetvény.

Tavaly, amikor még minden szép volt: