Postára menni jó!!!

Annyira jó volt délelőtt.
Kedvencem az ajánlott levél, mert azért mindig időt kell sakkozni, hogy valaki bemenjen érte a postára. Bizonyos okokból az én hősöm mostanság kapott egy párat és miután a sakkban én vesztettem, hát nekem kellett menni.

Múltkor ki kellett loholnom iratokért, bizonyítandó, hogy azt a csekély kis harmincezres dolgot, amit nevemre küldtek, tényleg jogom van-e kifizetni…Már ekkor kicsit ideges voltam, hát ki az a marha, aki helyettem kifizetne bármit is?!

Na, most vittem kis motyóm, irathalmokkal.
Jó, oltási bizonyítványom nem volt nálam, meg a kutyáké sem, de reménykedtem, hátha anélkül is átmegyek a beazonosítási folyamaton.

Egyébként is utálok menni, mert mindig tömeg van, az ablakok mögött meg trécselnek a személyzetek.
Jó, nekem is biztos agyamra menne az ott dolgozás, de akkor is, csomó szegény idősb személy is álldogál mindig ott, akiknek biztosan nem ez fő örömük, meg aztán miből gondolja bárki, aki ablaka mögött ül, hogy tenéked egy méznyalás az ott  töltött idő?
Olyan baromi kelletlenek mindig, hogy csak csodálkozom, hogy bírják a kelletlenséget ennyire felsőfokon művelni. Ezt biztos lehet tanulni valahol.

Becsatlakoztam az ablakocskához, ahol csodamód épp nem volt sor.
Csakhogy ablak mögött sem volt senki . Úgy öt perc után már kicsit türelmetlen voltam, mert épp dolgom lett volna, nahát, ugye úgy kell nekem. Hogy dolgom lenne.
Postára pihenten, spakezelés és szedálás után menjen az ember, lehet hogy úgy magasabb az ingerküszöb.

Úgy kicsi idő után igen szelíden folyamodtam szomszédablakhoz, hogy mondaná már meg, ebben az életben jön-é az egyetlen kinyitott levelesablakhoz valaki?
Azt mondja: “Áááági, várnak!!!”
De olyan undokul, érted, mintha ez valami kuriozisztikus jelenség lenne, hogy az ember ottan akar tőlük valamit.
Na, további öt perc és többi hét mögém álló nép után Áááági előjött.

Már azzal elrúgta nálam a pöttyöst, hogy dalolva beszélt, na mindegy, az lett volna legcsekélyebb gondom véle.
És akkor azt mondta nekem: “Igeééén???”
Nem ám elnézést, vagy mi a jó anyádat türelmetlenkedsz! Nem. Miközben én kitartóan dugdostam  orra alá a kettő darab értesítőt.
“Személllyiií?”
Mondok, mi van vele? Hát, hogy adjam oda.
Odaadom. Hosszasan lapoz, gondosan megnézi a születési dátumom (ez fontos, ilyen ügyekben!! aki fiatalabb nála, az szívjon!aki öregebb, az is!!), aztán elakad utcanévnél.
Pár éve átkeresztelték az utcánkat, ez most számára nagy újdonság volt, fenn is akadt rajta, miért kellett ezt tenni, óh, jaj?!

Akkor már baromi ideges voltam, nem különben a mögöttem lévő háromszáz ember, akik már azon tűnődtek, most lincseljenek-e meg, vagy később, ha más is kiderül rólam, azon kívül, hogy átkeresztelt utcában lakunk.

Postáshölgy hosszan mereng, egyszer csak lecsap rám a keresztkérdéssel. “Ez kiií?”
Kicsit megugrottam a meglepetéstől, mondhatni szökkentem egyet, kiarossebbet talált ez az én személyimben??
Mondom, milyen ki, kikiki??
“Hát eeez!”
Milyen ez??
“Hát, eez, akinek a levél jött, ez kiií??”
Hát ez komplett hülye.  Hiszen ami rá van írva értesítőre, meg levélre is, na, ez az ő neve. Nekije.
Név az, rendes, kicsit sem rendkívüli, hogy név van azon rajta. Mert ha nem lenne, ugyan hogyan tudnák az ilyen okos hölgyek a postán, ki a jó anyjának kell azt adni???
Néz rám hosszan, majd azt búgja , “De MAGÁNAK ki??”
Óh, szakadjon rád, hát már mindjárt szaladok, felveszem a kedves hitves összes nevét, akkor egyformácskán hívnak majd, s mondhatom, “jóasszony, az anyja vagyok nekije, nagyanyja, lánya, a fogadott, vagy akár a fia is, te, teee!!!”
Hát hogy egy címen lakunk, az neki nem elég, hanem hogy ÉNNEKEM az kim???
De meg ha már meg is kérdi, kérdje gyorsan, hatékonyan, adja aláírnivalót, bibliát, amire esküdhetnék, hogy én tényleg én vagyok, és nekije meg az aza, lökje elém a cuccot, s mehessek világgá, mert ezután már úgyis csak ahhoz volna kedvem.
Miután ennek a fontos adatnak birtokosa lett ő, legott keresni kezdte a kettő levelet.
Na és mi volt, na mi? Hát peeersze, hogy nem találta.
Hosszasan, s még hosszasabban keresett, lapozott, hümmögött, s a mögöttem állók egyre jobban utálkoztak. Persze engem utált mind, egy szálig.

Akkor kedves hölgy elővette az aláírásos füzetjét, ahol marha átvevő kliensek bizonyítják még aláírásukkal is a létüket,hosszas nézelődés után rosszallóan közölte, hogy “Maga ezt már tegnapelőtt átvetteee!”
Mondok akkor mi a szentatyavilágosjóezazért lett megint bedobva az értesítő? Kettő!
“Jaaj, hát véééletlenűűűl.”

Na, itten szaladt össze a függöny, valahogy még kibotorkáltam, mielőtt leordítottam volna fejét, mert ilyet ugye finom nő nem tesz, hanem helyette infarktust kap zártkörűen, hogy ne zavarjon senkit véletlenül.

Nem töltöttem bent sok időt, úgy az egész ha volt 35 perc, de komolyan mondom, minden percét élveztem!!

Szeretek postára menni. Mert postára menni jó. És mert másnak is akarnék jót, megmondtam az én hősömnek, hogy legközelebb majd neki legyen most már jó, s menjen ő a postára, mert nekem már elégszer volt…
S majd akkor neki is jó lesz.
Meg nekem is.
Ha ő megy.
A postára.