Úton: Joshua Tree National Park
Itt akkora távolságok vannak, hogy amíg meg nem tapasztalom, felfogni sem tudom, mit jelent. Itthon az országot hosszában végig lehet járni annyi idő alatt, mint amennyi alatt ők átugranak a szomszédba és akkor még mindig nem jutottak el még a feléig sem az államnak.
Ezt most megtapasztaljuk, pár nap Los Angeles után nekiindulunk az Útnak.
A tervezésnél a Joshua Park igazából csak azért került be a tervbe, mert közel van LA-hez. Meg a U2 miatt.
Ez a “közel” olyan 260 km, ami tényleg közelinek számít, tekintve hogy utána még több mint 300 km az aznapi szállásunk.
Kora reggel búcsút veszünk a Hollywood Boulvard-tól és belevetjük magunkat a 10-es út soksávos őrületébe.
Elhagyjuk a várost, hatalmas területen szélkerekek forognak, és végeláthatatlanul hömpölyög a forgalom.
Mostanra felbátorodunk annyira, hogy nem vagyunk rettenetesen szabálykövetők (én azért jobban) és bátran szaggatunk a sorral együtt a belső sávban.
Vannak sajátos dolgok a közlekedésben, ilyen a carpool lane. Ez a legbelső sáv, egy meghatározott szakaszon lehet becsatlakozni és kilépni belőle, közte szigorú záróvonal és csak az a jármű használhatja, amiben legalább ketten ülnek, valamint motorosok és több embert szállító járművek. Itt szabadon áramlik a forgalom, előzni ugye nem lehet, de mindenki tartja a tempót.
Van aztán különböző szabályozás, Kaliforniában lehet olyan hely, ahol csak csúcsidőben van megkötés, a többiben szabadon lehet használni és pont ezen az úton ahol mi megyünk, vannak részek, ahol 3 fő a minimum.Nekünk jó a mellette lévő belső sáv, a nagy forgalom ellenére nincs fennakadás.
A szabályt érdemes betartani, mert ebben az államban a sáv szabálytalan használatáért a legkisebb büntetés 490 dollár.
Megállunk Redlandsben tankolni és tízóraizni. Itt kisebbfajta sokk ér bennünket, amikor bemegyünk egy szupermarketbe.
LA-ben már kicsodálkoztuk magunkat a kertvárosi nagybolt kínálatán, de ami ebben az álmos egyetemi kisvárosban fogad minket, attól úgy érezzük magunkat, mint aki egy tanyáról először kimozdul és beesik egy nagyobb üzletbe.
A puccos boltokban a világ más részein nem voltam így elalélva felhozataltól.
Még a reggeli csend van, nem sok a vásárló, a fehér köpenyes eladók diszkréten köszönnek és hangtalanul suhannak tovább, mint valami exkluzív szépségszalonban.
A levegőben friss kenyér illata, a sorokban az áruk gyönyörű glédában felhalmozva. A zöldséges-gyümölcsös részlegnél már majdnem sírva fakadok, mint egy festmény olyan a sor.
És akkor még a félkész ételes hűtőpultokat nem is láttuk, itt ér a következő sokk. Gusztusosan előkészítve minden, látom már hogy mire gondolt K., amikor azt mondta, itt nem telik sok időbe összedobni egy vacsorát. És akkor a mirelit soron még nem voltunk.
Ez a része nem is izgat annyira, de azért itt is tátom kicsit a szám. A chipszek egy irtó hosszú sort töltenek meg, a családi csomagolás enyhe borzongásra késztet.
A képek nem adják vissza az élményt sosem, hát itt sem, ha most megnézem, tűnhet úgy akár, hogy egy sima normálisabb itthoni boltban (na jó, ausztriaiban) voltunk, de nem olyan, tényleg nem.
Hosszan kóválygunk a sorok között, a fényképezőgépet nem szedném elő, de gyorsan lövünk telefonnal pár fotót. Közben azért telik a kosár is, megvesszük a piknikhez valót, majd a kijáratnál lévő nagyon praktikus kézfertőtlenítőt kipróbálva továbbhaladunk Twentynine Palms felé.
Áthaladunk Cherry Valley-n, Whitewateren, Morongo,- majd Yucca Valleyn, útközben több helyen táblák jelölik az út mellett, melyik indián törzs területén járunk épp.
A Yoshuához megérkezve megvesszük az éves bérletet. Mivel nem csak ezt a parkot akarjuk megnézni, mindenképp érdemes erre beruházni, jobban jövünk ki a végén. A 80 dollár nem kevés, de ez egy autónyi emberre (1+3) vonatkozik és a legtöbb nemzeti parkban érvényes.
A nevét is imádom: America the Beautiful. Miután egy igazi hamisítatlan ranger a kezünkbe nyomja, a kis kártyát gondosan elhelyezzük a szélvédő mögött és nekivágunk a parknak.
Itt találkozik a Mojave és a Colorado sivatag, elegyítve mindkettő jellegzetes növény-és állatvilágát.
Már útközben láttunk egy-két Joshua fát, ami igazából egy yucca féle, a Yucca brevifolia, itt aztán van minden méretben, és pont virágzik. Ez ugyan nem annyira látványos, nem úgy mint a tengernyi sárga virág mindenhol, de örülök, hogy ilyet is látunk.
Az autót lerakjuk az út mellett és megindulunk befelé.
A táj holdbéli, fura kőből épült fura alakú sziklák nőnek ki a semmiből, mi meg igyekszünk úgy haladni, felmászni, közlekedni, hogy a ne fussunk bele csörgőkígyókba, pókba, skorpióba. Ez nekem jókora para, nem mulasztom el, hogy benézzek minden résbe ahová lépek, DU viszont megy felfelé a kövek között mint a mozdony.
Nem gondoltam, hogy ilyen hatással lesz rám a táj, lenyűgöz a végtelen tér, a csend, a sosemlátott formájú kövek és a tengernyi virág.
Az ég felhőtlen és olyan kék, mint a vörösbegy tojása, alatta csak mi vagyunk, a sziklák és a távoli hegyek.
Lenézünk a Coachella Valley-be és sajnálkozunk, hogy lemaradunk a koncertekről, aztán lekanyargózunk a magaslatról, hogy egészen másfajta kőtömbökre másszunk fel.
Ezen a részen olyan minden, mintha kőporral lenne befújva, hatalmas, gömbölyű sziklák támaszkodnak egymásra és kevesebb az apró virág, inkább yuccák vannak, egy fura, zanótféle növény és virágzó kaktuszok.
A növények alkalmazkodtak a forró nappalokhoz és hideg éjszakákhoz, többnyire vastag, viaszos leveleik vannak, hogy megőrizzék az értékes nedvességet.
Az a yucca nagyon hasonló ahhoz, ami otthon a szomszédunk előtt nő
A zömük tüskés, szúrós, hogy ne lehessen könnyen a virágukhoz-termésükhöz férkőzni.
52 féle emlős, 44 hüllőféle, 250 madárfaj, kétféle béka, számtalan bogár és pók, és a sivatagi teknős lakja a valamivel több mint 3000 négyzetkilométernyi területet.
Madarakat látunk elvétve, inkább a hangjukat halljuk, a kígyókat nem hiányolom, de azért egy cuki sivatagi egérrel szívesen összetalálkoznék.
És akkor azt még nem is mondom, hogy a gyalogkakkukot várom előszaladni minden kanyarban.
Az egész tájban van valami hihetetlenül békés, megnyugtató, de nem árt észnél kell lenni, nem véletlen a sokféle figyelmeztetés a tájékoztatókban.
Víz, legalább 4 liter egy napra, sós valami, hogy a kiizzadott ásványok pótlódjanak, ne hagyd nyitva a kocsiablakot a méhek miatt, mert ha túl közel mész a fészkükhöz, támadhatnak, ne etess semmit, ne nyúlj állathoz, napvédelem bőrre-fejre-szemre, ne menj le a kijelölt útról, hirtelen áradásnál a magaslatok felé menekülj.
Ezeknek a zöme persze nem az ilyen hobbistákra vonatkozik, sokan mennek mászni, túrázni, nekik szó szerint a túlélés miatt fontos betartani a fentieket.
Mi meg csak élvezzük a csendet, nyugalmat. Legszívesebben leülnék egy nagyobb kőtömb tetejére és lógatnám a lábam a semmibe egész nap, bámészkodva a nagy messzeségbe.
Túl sok autóval-emberrel nem találkozunk, egyedül a Skull Rocknál vannak többen, de egyébként csodásan néptelen minden.
Egyszerűen akkora a terület, hogy nem fenyeget a veszély, hogy egymás sarkát kell tiporni.
Lost Horse Mine Road, már neve is csupa vadregény
A tervezgetésnél kevéssé tűnt a park vonzónak, de nagyon örülök, hogy nem hagytuk ki, csoda egy hely.
Olyan tájon vagyunk, amilyet még nem tapasztaltunk meg sosem és a végtelen terek, a sok virág, a fura-különös növények, a bizarr formájú sziklák elvarázsolnak.
Biztosan van egy nagyon barátságtalan arca is ennek a vidéknek, de nekünk most a mesebelit mutatja.
Megállunk még pár helyen, sajnos a látogatóközpont már bezárt, mire odaérünk, aztán el kell indulni, ha nem akarunk éjszaka úton lenni.
1 hozzászólás
[…] Angelestől a Joshua Tree parkig is élmény volt vezetni, de igazán a Kingman felé tartó részen kóstolunk bele először a […]