Úton: Joshua Tree-től Kingmanig (avagy Call me honey)

Los Angelestől a Joshua Tree parkig is élmény volt vezetni, de igazán a Kingman felé tartó részen kóstolunk bele először a látótávon túl elnyúló, nyílegyenes utakba, ahol csak nagy néha jön szembe autó, és előttünk-mögöttünk is csak az út aszfaltcsíkja.
A sebességkorlátozást eleinte betartom, de aztán annyira röhejes a néptelen semmiben ragaszkodni a szabályokhoz meg az előírt, helyenkénti 40 mérföld/órához , hogy egy idő után nemigen figyelek a kilométerórára. Az út mentén több helyen ott a figyelmeztetés, hogy a levegőből mérnek, de fölöttünk sincs forgalom, madarakat is elvétve látunk.

Daráljuk a kilométereket, az út két szélén  itt-ott indián házak, a tájban elszórva a messzeségben kisebb települések, de összességében csak a végtelen út.
Ami unalmasnak tűnhet, de én nagyon élvezem, igazi Kerouac-fíling, szabadság.

Ilyet több helyen látunk, a borítás steppelt, vastag ponyva, ez az újkori indián sátor

Útközben még arra is van időm, hogy eszembe jusson, az utóbbi időben mennyit parázok minden piszlicsáré vackon állandóan.
Úgy egyébként.
Most tudatosodik bennem, hogy mióta itt vagyunk (és a kezünk közé kaptuk az autót simán), folyamatosan relaxálok és csak úgy egyszerűen boldog vagyok. Nem leküzdendő akadályok  vannak, hanem kalandok és befogadásra váró élmények. Nem kéztördelés, hogyan fogjuk magunkat Los Angeles útvesztőin átverekedni, hanem belesimulás a ritmusba.
Nem izgatom magam amiatt, mi van otthon, ki mit eszik, jajnehogy baja legyen valakinek, mert ugye ha ezeken túráztatom magam, akkor biztosan nem következik be semmi olyasmi amin túráztatni kellene magam.
Nem.
Tudom, hogy otthon minden rendben van.
Velünk meg több mint rendben van minden.
Jönnek az élmények, mosnak keresztül, úszom velük, szivacsolok befelé mindent.
Még azt sem veszem észre, amikor elmarad valahol a hónapok óta tartó mindennapos fejfájás.

A felhőtlenül békés állapot eléréséhez nem árt, ha szuper útitársa van az embernek. Akivel vagy jár a szánk folyamatosan vagy elégedett csendben tátjuk ugyanazt a szánkat a körülvevő világra.
Ha most megkérdeznék tőlünk, hogy : „Tik, gyerekek mentek valahova, vagy csak úgy mendegéltek?”,  kellene gondolkozni kicsit a válaszon.

Aztán felérünk egy magaslatra és bennszakad a lélegzet.
Annyiszor mondom hogy holdbéli táj, de itt igazán az terül el előttünk. Már ha a holdbéli tájat is átszeli egy (igen jó minőségű) aszfaltozott út.
Az arany délutáni fényben nagyon messzire ellátunk, a végtelent néhány magaslat töri meg.
Fejben tudjuk, hogy azok a magaslatok úgy igazából hegyek, de a tudat nehezen birkózik meg a ténnyel: komplett jókora hegyeket látunk, tetőtőtől talpig, kinőve a talaj szintjéről. Nem vagyunk szokva ilyesmihez.

Ez itt a Mojave sivatag, amit kellő megilletődéssel veszünk tudomásul.
Ezzel párhuzamban szeretettel gondolunk az utolsó benzinkútra ahol csurig tankoltuk az autót, és megnyugvással az elemózsiás kosarunkra.
Nem tervezzük, hogy elakadnánk pont itt valahol, különös tekintettel arra, hogy a térerő nulla, telefonon nemigen tudnánk segítséget kérni. De ha esetleg elromlana az autó és nem járna arra senki aki segíthet, van mindenünk, amivel át lehet vészelni az éjszakát.

A sivatag szívében

Területe 124 000 négyzetkilométer. Kalifornia, Nevada, Arizona és Utah államokban terül el, hőmérséklete -18 és 54 fok között ingadozik. Mellesleg annyira száraz a levegő, hogy emiatt az USA legnagyobb repülőgép tárolója-és temetője is itt van, itt aztán nem kell a rozsdától félni.
Abban is reménykedünk, hogy a Szent András-és a Garlock-törésvonal most szépen nyugton marad, anyámnak gondosan nem hívtuk fel a figyelmét az ilyesmire, hátha magától nem jut eszébe.

Nehezen szakadunk el a kilátástól, de alkonyodik és még mindig eléggé messze vagyunk Kingmantől. Ez csak egy futó kaland itt és most a sivataggal, de nem válunk el végleg, lesz olyan része, ahol több napig maradunk.
Most szinte csak a csücskén megyünk át. A több kilométeres lejtőn bátortalan társaságunk akad, egy autó szegődik mögénk és amíg át nem szeljük a nagy semmit, ott is marad. Később látjuk, hogy egy idősebb pár, gondolom, biztosabbnak vették kötelékben haladni.

A képek nem érzékeltetik a távolságot, az út addig nyúlik előttünk, míg bele nem olvad a tájba, a szem már nem látja, pedig nyílegyenesen ott van előttünk.

Eltart egy ideig, míg az első lakottnak mondható helyre, Amboyba érünk, amit lakottnak hívni túlzás, tekintve hogy egyetlen árva lelket sem látunk. Persze ez nem kunszt, a 2014-es népszámlálásnál 4 azaz négy ember lakott itt.

A Roy’s Café  is zárva van. Itt van az első-utolsó benzinkút is, mielőtt és miután átszeli az út a sivatagot.
Az üzemanyag ára láttán szorosan magamhoz ölelem a pénztárcám, 4.99 és 5.39 között lehet gallonjához hozzájutni, az átlagos 2 dollár körüli árhoz képest.

Aki nem elég gondos, hogy megtöltse a tankot időben, itt aztán fizethet érte szépen.
Maga a Café és a motel meglehetős történelemmel bír, fontos megálló volt a 66-os úton, majd miután a 40-es utat megnyitották, tönkrement. 2008-ban ismét tettek egy kísérletet a felélesztésére, de a jelek szerint nem sok sikerrel, pedig filmeket és klipeket is forgattak itt.

Többek között Enrique Iglesias ‘Hero’ klipje is itt készült. Nekünk szerencsére nem volt szükségünk hősre, (bár a távollévőkre szeretettel gondoltunk) és a lélegzetünk is visszaállt a normálisra egy idő után. De a tájat és a hangulatát nagyon jól visszaadja.

A motel jelenleg alkalmi művészeti kiállításoknak ad otthont. A helynek sajátos atmoszférája van, remélhetőleg sikerül valakinek újból felfuttatni.

A Roy’s és a szintén bezárt iskola épületén kívül az emberi jelenlétet az út melletti, szabályos sorban felhalmozott földkupacok jelzik, a közeli Bristol Lake  ásványait feldolgozó National Chloride tevékenységének nyomai.

Az iskola 1999-ben zárt be, akkor volt utoljára iskolás korú lakója a városnak

Aztán összetalálkozunk az első tehervonattal, a randevú elég sokáig tart, mert 116 vagont húz a három mozdony.

Kingman ugyan már csak 100 km, de ránk esteledik, mire odaérünk.
Ez már Arizona, Kaliforniát valahol Needlesnél észrevétlenül elhagytuk.

A szállásunk lenyűgöző. Annyira igyekeznek a dekorációval mindent beleadni, emlékeztetni, hogy ez itt a 66-os út része, hogy a végeredmény, finoman szólva sajátos. Persze ugyanakkor (állítólag) ez a bája is, bár ha sokáig kellene itt laknom, lehet hogy gyakran tikkelnék.

A recepción találkozunk az első bunkó amerikaival, a szobánkba be lehetne lépni az ablakon, ha nem zárnánk be a spalettát, nem messze egy generátor zúg egész éjjel.
Viszont hajnalban kelve (nem teljesen jószántamból, inkább a generátor biztatására) a mellette lévő magaslatról tudok vonatvagont számlálni megint és belátom a tájat, ami nem annyira szép.
Megörökítem a csodálatosan művészi dekorációt is, aztán miután magamhoz térek a sokkból, kibányászom az ágyból DU-t.

Beletelik kis időbe, míg rájövök, hogy alighanem Sammy Davis Jr., Elvis és Frankie boy szép arca van ábrázolva művészileg

Az étterem meglepően kellemes. Bár díszítésileg itt valahogy sikerült meglehetős önuralmat gyakorolniuk, nem bíznak semmit a véletlenre, minden falon hatalmas tévék és persze amerre fordulsz, más adó van beállítva.

A  reggeli jó. De ami sokkalta jobb,  hogy látom magunkat mint egy filmen, ahogy beülünk az útszéli, piros bőrüléses dinerbe és a kedves pincérnő végre felteszi a kérdést.
Erre várok mióta Amerikában vagyunk: What can I do for you, honey? Aztán később : Are you okay, honey?
Az eleje mindkettőnek megvolt többször is, de a végén a lényeg, honey-nak még egyszer sem szólítottak.
Erről mindenféle viták vannak, van aki ledegradálónak tartja, én meg ilyen egyszerű lélek vagyok, aki azt akarta, hogy egy dinerben le-, vagy inkább felhoneyzzák ha már egyszer odaesz a véletlen.
Nekem aztán nem kellemetlen kicsit sem, olyan helyes a pincérnő és teljesen természetesen jön az egész. Egyébként is, annyira azt sem tudja, hogyan járjon a kedvünkbe, hogy a  darlingért vagy a sweetie-ért sem haragudnék kicsit sem.

Még kérünk az útra 1-1 teát, és  nem tudok ellenállni, veszek egy olyan dús pekándiós cinnabont is, amivel ketten sem birkózunk meg később  és elindulunk hogy belekóstoljunk az igazi  útonlevésbe a 66-oson.