Walking Papers
Nem minden a testnek táplálása.
Egy kis pénteki zene.
Walking Papers. 2012-ben alakultak, Jeff Angell gitáros-szólóénekes, Barrett Martin dobok, Benjamin Anderson billentyűs és aki miatt egyáltalán tudok róluk, a basszusgitáros, Duff McKagan.
Akinek ez a név semmit nem mond, nem volt Guns fan. Ő volt a Guns basszerosa és a felbomlás után számos zenekar alapítója és résztvevője szupergroupoknak.
Saját zenekara a Loaded, amiben ritmusozik és énekel, Slash-sel közös a Velver Revolver aminek a feltámadásáról mindig különböző hírek röppennek fel. Jelent meg saját albuma és sessionözött számos más híres zenészén.
Ami miatt számomra kiemelkedik az átlagos balhés rock-punkzenészek közül, ahogyan sikerült túlélnie a showbizniszt. Nagyon keményen ivott. Aztán a szervezete megelégelte, hajszál híja volt, hogy életben maradt.
Nála működött a vészcsengő. Önerőből szabadult meg a függőségtől, hegyibiciklizett és harcművészeti edzésekre járt és szép lassan kikecmergett a gödörből.
Feltehetőleg egyéb dolgokban is meglehetősen vág az esze, a kezdet kezdetén Starbucks és Google részvényekbe fektetett, egyes források szerint a valaha élt egyik leggazdagabb zenész. Ennek feltűnő nyoma nemigen van. Normális családi életet él, nagyon hosszú ideje ugyanaz a felesége, két lányuk van.
De a leginkább az írásaival lopta be magát a szívembe. Állandó írója a Seattle Weeklynek, írt a Playboynak és az ESPN-nek. Pár éve kiadta az It’s so easy and other lies című könyvet, ami ebben a műfajban nekem nagy kedvenc. Tud írni, talán ez az egyik ok.
Ami miatt még szeretjük. Mindenféle névtelen bandákhoz áll be egy darabilag zenélni, pici klubokban fellépni. Felfuttatja, aztán szárnyra bocsátja őket. Különösebb haszna nem származik belőle, azt sem hiszem hogy egy trilliomosnak élmény koszos turnébuszon aludni nyolc másik pasival.
De nagyon szereti a jó zenét. És valahogy megmaradt két lábbal a földön. Úgyhogy a zenélésért zenél és azokkal, akikkel jó neki együtt zenélni.
A Walking Papers számainak zömét Duff Angellel együtt írja. Van rockos-punkos-bluesos, van melankólikusabbra hangolt. Plusz ízt ad az alkalmi fúvós szekció, Dave Carter trombita, Dan Spalding bariton szaxofon és Ed Ulman puzon.
Néhány hete folyamatosan őket hallgatom. Angell hangjának van egy kicsit rekedtes egyéni tónusa, ami nagyon illik a zenéjükhöz.
Szeretem, hogy ugyanazt a számot többféleképpen tudják, akár visszafogott unplugged hangulatban vagy vadabbul.
Aki a Quimbyt szereti, őket is fogja.
A mai szomorkás időhöz pont passzol első lemezükről A place like this. Itt a fúvósok helyett hegedűvel.
Legalább ilyen jó a hollywoodi Gitárcenteres, ahol a billentyű helyettesíti a fúvós szekciót.
Két hét múlva Debrecenben élőben. Nagyon várom.
(Update: ez annyira nagyon jó volt, hogy nagyon. Duffal lepacsiztunk, fél méterrel előttem játszott, meg is állapítottam, jó formában van. Készült velük egy riport egy amúgy helyes nő volt a riporter, de sajnos azt kell mondanom, szerintem itt nem volt elég a dekoltázs, kellett volna egy kicsit készülni, ha már egy rocklegenda is van a tagok között. “Hű, jó magas vagy!” Komolyan ?!?! )
Legutóbbi hozzászólások