Adjuk meg az esélyt
Volt a múlt héten egy napom, amikor egy bizonyos időponttól kezdve olyan ingerült voltam, hogy a végén már fájt a gyomrom és nem lehetett hozzám szólni.
Nem tudtam, mi bajom, egészen estig, amikor rájöttem, hogy állandóan a karácsonyi kiskutyák jártak a fejemben.
Amik ugye egy nem kívánt szaporulatból jönnek a világra és majd a jótét emberek, akiknek csodás ajándékaként egy kiskutya pompállik a karácsonyfa alatt, majd örökbe fogadnak.
Hogy örül az én szívem, amikor belefutok ilyesmibe.
Először is eszembe jut, hogy milyen szép is ez, hogy majd örül mindenki, a kiskutya mosolyog, mindenki őszinte örömére vígan cseperedik, okosodik és napjai vidítója, magányában kedves társa leendő, jószívű, felelős gazdájának.
Majd nagyon gyorsan eszembe jut, hogy hol is élünk.
Nagyon szemellenzősnek kell lenni ahhoz, hogy az ember ne lássa a nap, mint nap az utcán csellengő éhező, rettegő, szörnyű állapotban tengődő kutyákat, macskákat, akiknek a zöme az ilyen felelős gazdák jóindulata miatt került utcára.
Mert jaj, hiszen nagyon cuki az a kis állat, meg míg kicsi keveset eszik, ha szerencsénk van, nem zajong, mókásan ugrál, karikásan néz az egyemmeg szemével, szóval hozzá a cukiság összes kívánalmát.
Aztán nagyobb lesz, rág mindent, ugat éjszaka, enni akar és még többet, kárt tesz valamiben, kihúzgálja a becsben tartott pünkösdi rótsát félig, esetleg odacsurgat-kupacol, ahová nem kellene, mert valaki elfelejti, hogy ki kellene engedni, levinni, kivinni.
Egyre kellemetlenebb a jelenléte, ami aztán egy huszárvágással megoldható.
Kidobják.
Kész. Ennyi volt a cukiság, gondoskodjon magáról.
Sosem hallottál ilyet?
Én számtalanszor.
Az összes történetet nem tudom, de vajon hogyan és honnan kerül utcára ennyi állat?
Miért vannak zsúfolva a menhelyek, és igen, nem csak keverék kutya nem kell senkinek, fajtatiszta sem.
Kérdezd meg azt a 8 éves uszkárt, aki egyik napról a másikra menhelyre került.
Vagy azt a goldent, aki szintén, bár előtte volt még egy kis kalandtúrája az utcákon, míg a sintér be nem fogta.
Nem akarok fényképeket mellékelni nyomorúságos állapotú kutyákról és macskákról, holott korántsem hatásvadász lenne, hanem egyszerűen a valóság.
Hihetetlenül dühös és szomorú vagyok olyankor, amikor látom, hol tartunk állattartási kultúrát illetően.
Nyáron egy kis faluban nyaraltunk, ahol még az a divat, hogy van kutya, ki tudja minek, egy darab láncon, hátul a baromfi udvarban.
Már a második napon akadt egy kosztosunk. Kicsi, barna kutya, hihetetlenül jóindulatú fejjel és csontsoványan.
Sikerült kinyomozni, honnan jött, volt gazdája. És neki még egészen jó volt, mert nem volt megkötve, csak enni nem kapott.
Megismerkedtünk egy szintén ott nyaraló osztrák házaspárral, akik három nap után elmenekültek, egyszerűen nem bírták nézni, hogyan tartják az állatokat. A feleség az ott tartózkodás felét végigbőgte. Azt mondták, mégis Balkán ez, nem jönnek többet.
Nap mint nap látom, hogy a sarki kutya a rövid lánc végén egész nap az ablakon néz befelé, mikor jön ki hozzá a gazdája.
Enni kap. Néha.
De pontosan emlékszem, amikor hazahozta pár évvel ezelőtt és mindenkinek mutogatta, mennyire helyes kiskutya.
Valahol volt egy kis malőr, vemhes lett a kutya és elajándékozták a kölyköket, így került hozzá. Mert ő szereti a kutyákat.
Megesik, hogy nem kívánt vemhesség a vége, malőrök előfordulnak. De ha már megesik, talán gondolni kellene arra, hogy mi lesz azokkal az állatokkal, akiket ismeretleneknek odaadunk.
Ugye mindenki olvasott már olyasmit pl. hogy a vonóhoróghoz kötve húzgálták a kiskutyát, mert az olyan vicces?
Talán ők is ajándékba kapták valahonnan. Mert szeretik az állatokat.
Ha már nem kívánt szaporulat van, nem felelősebb magatartás-e a kiskutyákat elaltattatni, mint arra hivatkozva, hogy jaj az én gyenge szívem nem bírja, egész nap bőgök már a gondolatára is, kínálgatni fűnek-fának, azzal a boldog tudattal, mennyire egy állatbarát vagyok én.
És igen, ha meghallom, hogy esélyt kell adni a kis állatoknak az életre, nem jut eszembe más, csak az, micsoda szemforgatás, a tények figyelmen kívül hagyása és piszkosul kényelmes hozzáállás ez.
Valóban nagyon rossz életek fölött dönteni.
Jó lenne, ha csak annak lenne állata, aki akar és felelősen tud gondoskodni róla, olyannak nem, akinek pillanatnyilag jó ötletnek tűnik.
Ha pedig nincs biztos hely, ahová kerülhetnének a kölykök, igenis acélozza meg az érintett a gyöngyvirágos lelkét.
Nem lehet másképp megakadályozni, hogy állatok az utcára kerüljenek, csak úgy ha nincs fölösleges szaporulat. Ha már ivartalanításra nem gondolt a bölcs és felelősségteljes gazda, legalább a nem kívánt szaporulatot ne bízza sorsára.
Kutyaséta során csevegtünk egy másik kutyagazdával, pont ezekről a dolgokról.
Hatalmasan fel volt háborodva, amikor nagyjából a fentieket kifejtettem. Na és mit mondott, vajon mit? Azon kívül, hogy kérdőre vont, micsoda állatbarát vagyok én?!
Meg kell adni az esélyt a kiskutyáknak az életre. És ha nincs gazda, kerüljenek menhelyre, ahol megvan az (már megint ez a szó) esélyük, hogy kikerüljenek onnan.
Előtte hosszan ecsetelte, mennyi tenyészetet jártak végig, hogy pont olyan mintájú és színű vizslájuk legyen, amilyen.
Hát nem kedves, hogy így tapasztalatból beszél?
Jutott eszembe sok minden, mit mondhatnék neki, ehelyett megkértem, szedjük már össze gondolatban a kutyákat, akik közösen ismerősök a partról.
A mieinken kívül tizenegy kutyát számoltunk össze. Volt közöttük német juhász, goldie több is, uszkár, a zöme fajkutya, de akadt azért pár keverék is.
Vajon hány jött menhelyről, vagy utcáról, vagy könyörületből akárhonnan?
Az én kettőm, akiket nem számoltunk bele.
Szóval, hagyjuk már ezt a meg-kell-adni-az-esélyt dumát, főleg a partvonalról.
Vannak szerencsés állatok, akik hosszas hányattatás után jó helyre kerülnek. Ki tudja, mi történt velük, mi volt az előéletük, honnan jöttek.
Én sem fogom megtudni Gombszemről sosem, hogy öt nálunk töltött év után miért rémül még mindig halálra , ha valaki felemeli a karját, vagy kezébe vesz egy gereblyét a kertben.
Aztán ott vannak azok a lovak-kutyák-macskák, akik a Zakuszka-tanyán Andinál otthonra találnak. Néha sikerül jó gazdát találnia nekik, de a sor végtelen, és bár mindig kijelenti, több nem jöhet, egyszerűen nincs mód rá, mindig újabbak és újabbak kerülnek hozzá.
De a kapacitás mégis véges nála, és a hozzá hasonlóknál.
Vannak akik azt a bizonyos esélyt megkapták. De az ilyen módon gazdához került minden egyes kutyára (macskára, lóra, bármire) számtalan másik jut, aki nem ilyen szerencsés, és az emberek felelőtlensége miatt utcán, kegyetlen gazdánál vagy menhelyen tengődik, és gyakorlatilag egész életében szenved.
Szóval piszkosul hagyjuk már az adjukmegazesélyt, jó?
Különösen az ne ejtse ki a száján ezt a szót, aki nem tudja, miről beszél. Akinek csak a pedigrés jó, a csak a baloldalonlegyenpöttyös, aki a lábát menhelyre be nem tette soha, aki elfordítja a fejét, ha kóbor állatot lát az utcán.
Megértem azt is, aki egy valamilyen kutyát akar, tényleg. Legyen neki, keressen olyat, ami az álma.
De ne tartson utána kiselőadást arról, hogy mi a megoldás a senkinek nem kellő állatok problémájára.
Aki nem érti, miről beszélek, a Holdon (vagy más, idilli országban) él, kizárólag csukott , ablak nélküli járműben közlekedik, nem olvas újságot, nem beszél másokkal.
Nekik ajánlom, ugyan ugorjanak már be egyszer egy menhelyre, hogy lássák azt a sok nyertest.
Vagy elég lehet az is, ha kimennek az utcára és nyitott szemmel járnak.
Legutóbbi hozzászólások