Ha még nem sikerült szívós munkával teljes árnyékba borítani a kertet, felmerülhet a kérdés, már legalábbis ha az embernek szándékában áll növényeket ültetni a szép, tiszta, könnyen kezelhető betonplacc helyett, hogy akkor mit?
Az is egyértelmű, hogy nincsenek általános érvényű szabályok, bár a tarack és többnyire a csalán is mindenhol remekül megél, de ha annyira kifinomultak vagyunk és mégsem ezt a kettőt akarjuk, mitévők legyünk?
Japánfenyőt semmiképp, bármilyen gyönyörű is. Alapjában az örökzöldek, fenyőfélék a napot szeretik, a tiszafa kivételével nemigen él meg árnyasban semelyik, vagy csak tengődik. Ha mellé jó homokos, meszes a talaj, akkor eleve vessük az ötletet el.
De ha már délelőtt, vagy délután pár órát éri a nap, meg még vizet is kap, érdemes próbálkozni. Nekem ilyen helyen lakik a 130 cm magas cukorsüveg, bár jót tesz neki, hogy mellette párolog a tó.
A cserjékkel kicsit egyszerűbb a helyzet, nem ilyen fene kényesek.
Kora tavasszal nyílik a télizöld bangita (Viburnum burkwoodi), porcelánfehér, bimbósan halványrózsaszín virága. Hihetetlenül finom illata van.
A legszebb a kertben a kínai lonc (Kolkwitzia amabilis), minden évben ünnepi időszak, amikor nyílik. Talajra nem kényes, tűző napon a legszebb, de a mi félárnyasunkban is gyönyörű és gyengéden illatos.
Másik kedvenc a vele egy időben virágzó törpe orgona (Syringa meyeri ‘Palibin’), ami jó alternatívája a tarackoló nagyméretűnek. Ha hatalmas kertem lenne, nem bánnám, ha tömegesen mászna mindenfelé a nagy orgona, de nincs.
Így viszont amikor az már elhullott, akkor jön a kicsi ideje. Szimpla a virága, persze kisebb is, de az illata az valami pazar, dús hullámokban hömpölyög a kertben egész nap.
Illat nélküli, de szépséges a viráglonc (Weigela florida), a gyöngyvirágcserje, (Deutzia) és annak a törpe, akár cserépben is tartható változata (D. gracilis ‘Nikko’).
Ők nálam szépen virágoznak a részleges árnyék ellenére.
A legegyszerűbb a helyzet az évelőkkel. Mostmár. De amikor mi a kertet csináltuk, igen szegényes volt a kínálat.
Egy ideig pompásan élt a japán kövérke (pachysandra), aminek a nevét nem tudom, ki találta ki, de ne is firtassuk. Aztán már soványka lett és végül teljesen el is fogyott.
Ami masszívan teljesít a kert minden pontján: az illatos gólyorr (Geranium macrorrhisum). Virágzik árnyékban is, ha nem annyira, akkor meg a levelével díszít, könnyen szaporítható, szépen terjed, de nem tarackol. Már mindenkit elláttam vele, aki hagyta, így aztán most is egy nagy kazallal dobálok a komposztra, amikor kicsit visszaszorítom.
A gólyaorr amúgy is nagy kedvenc, belőlük is van pár fajta a kertben.
Jól bevált a turbántok (Tiarella) is, nagyon kedves virága van tavasszal, egyéb időben meg a levele díszit.
A tűzesőt (Heuchera) szerintem mindenki ismeri, nem kifejezetten árnyéki, de miután nem bánom, ha nem virágzik olyan dúsan, a félárnyékban szép nagy lombot növeszt és többféle levélszínű is akad belőle.
Szintén jól használható mindenhol (talán a konyhában nem annyira) a palástfű (Alchemilla mollis), a mókás leveleivel és szép zöldes virágbugájával.
Félárnyékiból is van favorit, a tündérfürt (Epimedium). Sok változata van, mostanság kapható időnként kertészetekben. Jól tűri az árnyékot, kihajtáskor színes a levele és nagyon helyes virága van.
A legszélekre pedig jó megoldás az indás infű (Ajuga reptans) bármelyik levélszínű fajtája.
Nekem japán juhart csak cserépben sikerült idáig tartani, savanyú talajt kedvel, ami nálunk nincs. Edényben viszont gyönyörű, a tavalyelőtt anyák napjára kapott Orange Dream hatalmasat nőtt, kihajtáskor eszméletlen narancsos-pirosas leveleket növeszt, most pedig csak úgy világítanak a halványzöldes levelek.
A piroslevelű változat (A. palmatum atropurpureum) is szép nagy, kihajtáskor világító-áttetsző piros levelekkel, de sajnos mostanra mindig visszakunkorodnak a levélvégek, alighanem ennyi nap is sok neki.
Másik kényes félárnyéki jószág a rhododendron. Sajnos ebből is sikerült jelentős számú egyedet eltenni láb alól. Hiába csináltam talajcserét, raktam szfagnum tőzeget alá, csak sínylődik. Tavasszal kiszedem majd és cserépbe teszem, ahogy a másik van, ami a jelek szerint jól érzi magát a helyén.
Egynyáriból természetesen a pistike (impatiens) kerül a félárnyékos helyekre, a reggeli napot ő is szereti, ha ezt megkapja, vagy a késő délutániból valamennyit, hatalmas és folyton nyíló virágtengert produkál .
Ebből is az új színek kaphatók csak, nagy bánatomra. Régebben egészen halvány rózsaszínt tettem mindenhová, na az a szín már nem kapható, helyette pink van, amit én annyira nem kedvelek. Helyette bordót ültettem és fehéret, amit idén már úgy kellett levadászni, mert „nem keresi senki”.
Csak én.
A tavalyi képeket nem találom, de feltétlenül meg fogom keresni, annyira szép volt.
Aki annyira érdekes és nem szereti, ha koszos a körme, az ne kertészkedjen, mert még a kesztyűben is tragikus.
Én sem szeretem, ha retkes, ellenben valamit valamiért.
Ilyenkor tavasszal orgia van a kertben, illatorgia.
Annyira sajnálom, hogy még nem találták ki, hogyan lehet illatot elcsomagolni. Szép kis selyemtasakba, vagy törtfényű bársonyba, bojttal zárható organdiba, minden illatot a magához illőbe.
És akkor télen csak elővennék egyet-egyet, kinyitnám és eszembe juttatná, hogy milyen remekül lehet a kertben időzni.
Még csak csinálni sem muszáj valamit, hol itt, hol ott álldogálok, bámulok, szívom a tavaszillatot, a madarakat lesem, nézem, hogy változik napról napra minden.
Azt hiszem a kertben ez a legjobb, a változás.
Sosem ugyanolyan semmi, minden nő, alakul, születik, keresi a helyét.