Tegnap szakadt el a madzag. A kert egyes részein az árnyliliomok (hosták) gyönyörűen bontogatják a leveleiket, a japán már teljes nagyságát elérte, az a legkorábbi. A nagy, hamvaslevelűek is tekerednek ki. Ez van a kert szárazabb részein.
De mi van ott, ahol az indás ínfű szegélyezi az ágyásokat??
Az van, hogy kertészünk várta, csak várta, hogy az ottaniak is bontakozzanak. De nem bontakoztak.
Hanem mi volt??
Az volt, hogy az infüvek nedves töveibe behúzódott úgy 300 meztelencsiga és onnan jártak ki zabálni az ő árnyliliomait. De ezt úgy kell elképzelni, hogy még ki sem bontották a leveleiket, már csak a keményebb levélnyél és az ér maradt a levélből, a többit leették ezek a dögök.
Könnyes szemmel emlékszik kertészünk arra a pár boldog évre, mikor még csak a kevéssé nudista és módosabb házas csigák legelésztek szép számmal a kertben. Azok is voltak pedig rengetegen.
Akkoriban egy igen kedves sportágat űzött a szóban forgó személy.
Szomszédjában egy félkész ház volt, ahol senki sem lakott és a kertje nagyon elhanyagolt volt. Innen támadt az ötlet, hogy ő ezt a sportágat igen szorgalmatos gyakorisággal űzze.
Hogy mi volt ez a sport?
Nem tudod? Nem is vagy te jó vidéki kertmívelő akkor!
Hiszen az estéli csigadobálás a vidéki ember kedvenc sportja. Már azé, aki kicsit is ad növényei állapotára.
Mondjuk tanácsos, hogy lehetőleg szintén lakatlan kert mellett lakjék a szóban forgó, magára valamit is adó kertész, hacsak nem szeretné, hogy az ő irányában meg a retúrcsigák szállongjanak balzsamos koranyári esteken.
Következő a sport lényege, ha nem ismernéd.
Alkonyi órán, mikor mikor a harmat leszáll, kiballagunk a kertbe. Darabig álldogálunk csípőre tett kézzel, bólogatunk egy kicsit, hogy szakszerűbbnek látszódjunk, kutyákat odébb löködjük, hogy a vizes mancsukkal ne taperoljanak össze.
És akkor, szemünk sarkából szinte véletlenszerűen megpillantjuk az ellenséget!
Csiga! Mit csiga?! Csigák!
Csigák hadai! Előbújnak ők a nedvességtől, meg hogy nincs már olyan meleg, vagy mittudomén. A jó anyjukat nekik. Hogy ennyien vannak.
Akkor az alkonyati kertész felkap egy ilyen csigát, meglóbálja a kezében és bár egyébként baromira nem tud célozni, most a csigát mégis egyetlen íves, gyönyörű vonalú, suhogó röppályán áthajintja a szomszédba. Lehetőleg a lakatlanba.
És aztán ezen a pompás ideán fellelkesülve szökell keresztül a kerten, kapdosva, s röptetve a csigákat. Az nem jut neki eszébe, hogy a szomszédban csak kóró, s fű tenyész, ellenben az ő saját kertjében csupa zamatos és lehetőleg ritka, esetleg drágán beszerzett, vagy messziről hozott ezaz a csigákat visszavonzza majd.Merthogy tud a csiga visszajönni is ám, a saját talpán, ha lassan is.
Áhhh. Boldogan hajol, dob, hajol, dob, kutyák lelkesen szaladgálnak minden dobásnál, az idő pompásan telik, csigaállomány pedig szemlátomást fogyatkozik.
Kertész kebele boldogan dagad, hja, ma megint tettem valami jót.
Azt tudni kell kertészünkről, hogy állatot ő el nem pusztít, hangyát kimenti a tóból, sőt, tavaly télen majdnem maga is ott veszett, mikor idióta kutyáját kihúzta a befagyott Duna jege alól.
Pókot kitessékeli a házból, na jó, szúnyogot nem mindig hessenti, van amikor csapja, de azért igyekszik, hogy értelmetlenül ne tegyék kárt abban, ami élő.
(Jó, van rokona, akit szívesen fojtana megfelé, de most nem arról van szó…)
Ez volt a házas csigákkal, dobálta kertészünk, azok visszajövögettek, gyakorlatilag így eltársasjáccódták a nyarat, kertész meg a csigák, de olyan rettenetes kárt azért nem tettek a puhatestűek semmiben.
Már ahhoz képest.
A meztelenekhez képest.
Néhány éve látott kertészünk először ilyen jószágot Ausztriában, csodálta is nagyon, hogy jé!, milyen szép színe van.
Ja. Az van neki. Szép színe.
Meg étvágya is, de valami hatalmas.
De ez már csak akkor világlott ki, mikor már betették a lábukat, vagy talpukat vagy milyüket a kertjébe. És szaporák ám, de nagyon.
Darabig nézte, nézegette kertészünk az átkozott dögöket, akiket ugye még hajigálni sem lehet, mert fogja meg ezeket, akinek erősebb gyomra van.
Pedig rágtak, rágtak ám szorgosan.
Ám ma betelt a pohár.
Jó kertészünk kettő darab ebállatját frizíroztatni vitte nagyon helyes kutyáslányhoz.
Jó kertészünk nem komplett, mert egymás után vitte ebeket, elsőként tavalyi szerzeményt, ki ilyen procedúrán még nem esett át.
Kérdezhetnéd, mi végre kell őket frizéroltatni? Megmondom. Na, csak azért, mert mindkettőnek olyan bundája van, mint jegesmedvének télen, s ráadást egyik teljesen, másik részben fekete.
Ebből adódik, hogy meleg idején a hőguta kerülgeti őket, de nagyon. Ezért a fodrászolás.
No, szóval először került nyírógép alá a kisebbik állat, s kertészünk tartott is ettől, ismerve említett eb hiszteroid hajlamait.
S persze, minden így jönne be. Eb ordít, ugrál, sivít, kapkod. Olyannyira, hogy tízkilós testét ketten kevesek lebírni. S aztán eszébe jut ebnek, hogy hiszen neki foga is van! És akkor akarja azt használni, de nem arra, amire egyébként, hanem nyírólány kóstolására. Ezért eb szája beköttetik, mitől asztmásan liheg, fojtottan visít, gazda sápad, nagyjából szívroham közeli állapotban tartózkodik.
De muszáj, ami muszáj, nagy nehezen megtörténik, amine történnie kell.
Ámde ekkor jön második etap. Nagyobb eb nyírása.
Aki egy édes, jámbor, meg ilyenek, de hogy nyírják, azt nem szereti.
Ezért kis idő elteltével gazdája ölelő karjaiba omol, tüdejébe dől, s itt is tölti 40 kilójával azt az órácskát, míg szépítik. Néha kicsit le akar ugrani, szóval elkövet mindent, ami telik tőle, csak hogy jobban menjen az idő.
De ez az órácska is eltelik, s hősünk hazaballag immár második pucér kutyájával, idegi s testi összeomlásával egyetemben.
Otthon kicsinyt lepihen ő az ő zöld fülesfoteljánál, na nem benne. A padlón, mert a lábát teszi fel a fotelba, hogy valamicske vér áradjon a fejébe, s ha ezzel készen, kimegy a kertbe. S mit lát?
Két meztelen kutyát.
S még mit?
Irdatlan mennyiségű meztelencsigát is, amint épp falatoznak.
S akkor kertészünk szeme, s agya elborul. Előzetes tanulmányozása idején a problémának megjegyeztetett, hogy nem vegyi módszerekkel hogyan lehet ezeket a dögöket elveszejteni.
Sót hinteni rá nagyon brutálisan hangzik, finom lelke neki ezt nem akarná. De ott a másik megoldás. A sör. Valamiért ezek a randa izék vonzódnak a sörhöz.
Belemennek, aztán elkábulnak, majd részeg boldogságban ottvesznek.
Hahh!! Kertészünk ugrasztja gyermekét, ugyan szaladjon már el kettő kőbányaiért a boltba. Gyermek aggódik: „Anya, ugye nem leszel alkoholista??”
Gyermek csitítva, boltba el, majd jön hamarvást.
Addigra kertészünk befőttesüvegeket kap elő, ássa őket a földbe. Majd sör megérkezvén, minden üvegbe tölt úgy kétujjnyit.
Gyorsan, mert tudja, ha sokat gondolkodik, elillan a mérge, s a csigasereg változatlan boldogsággal szaporodik, s zabál, szaporodik, s zabál.
Ezért gyorsan beszalad házba, idegesen pakol, gyerekkel összevész társasozás közben (mert az csal, hiába a gyerek már csak olyan), barátnőjét telefonon rövid úton lekoptatja, férjet lerázza, gyereket lefekteti, csókolja, aztán leül gépe mellé s kiírja magából a napját, kutyástól, söröstől, csigástól.
Mert ha nem ülne, akkor kiszaladna kertbe, s összeszedné üvegeket a sörrel. Egy szálig.
Na, ilyen az mikor kertészünk már nem bírja.
Mikor mérges.
Mikor leszámol az ellenséggel.
