Ne mondd, hogy már előttem valaki, csak egy kicsikét lehessek abban a hitban, hogy ez tényleg olyan, ami még soha, senkinek nem jutott eszébe.
Rebarbarához fűződő gyengéd viszonyom említettem már(van olyan, amit még nem?). Nem változott ez szikrányit sem, úgyhogy ha a piacon, zöldségesnél látok jó kinézetűt, biztos, hogy hazajön velem valamennyi.
Az induló motívum ugyanaz, tepsibe vagdosom, megszórom cukorral, fóliával lefedem és kb. 20 percig sütöm 200 fokon. Ennyi idő alatt bőven megpuhul és finom, sűrű szirup képződik a cukor és a rebarabalé elegyéből.
Épp rebarabarakrémet csináltam a fenti indító műveletekkel, és a keletkezett szirupból zselét akartam gyártani.
De ahogy forraltam, kicsit kevergettem a habverővel és olyan szépen felhabosodott a teteje. Közben álmodoztam, kavargattam szórakozottan és egyre habosabb lett.
Amikor magamhoz tértem, már majdnem kiszökött a kislábasból, de addigra tisztán látszott, hogy ez kérem habosodni akar.
Olyan másfél deci lehetett. Akkor én szépen beáztattam egy levél zselatint, majd elkevertem a forró lében.
És úgy ahogy volt beleöntöttem az én univerzális gépem üstjébe, ráeresztettem a habverőt és közepes fokozaton úgy is hagytam.
Közben meglocsoltam talán 20 cserép növényzetet, kannából, egyenként. Megróttam Nagykutyát, mert a sáslilomok között akart fürdőzni, leszedtem a nyakáról a Kicsit, majd végül leöntöttem a lábam vízzel.
Az egész nem vett igénybe többet 7-8 percnél, mert roppant hatékony vagyok, különösen az utolsó ment nagyon gyorsan.
És mire visszamentem a konyhába, szépséges halványrózsaszín hab fogadott.
Remegős, lenge, pikáns ízű.
Épp volt egy kis túrófelfújt kéznél, arra epret tettem és megkoronáztam a habbal.
És irtó büszke voltam magamra.
Hogy én most ilyet bírtam kitalálni.
Mert tényleg jó.
De majd valaki úgyis szól, hogy Szváziföldön kétszáz éve ez a nemzeti eledel, mindenhol máshol meg már rég ki is ment a divatból.