Megtaláltam! A scienzavegetariana oldalon és nagy nehezen ki is bogoztam magyarul hogyan kellene megsütni, bár a rózsaszirmok értelmezésével volt egy kis gondom és most már a receptet sem találom a keresőben. De az ő érdemük hogy ilyen lett, bár kissé átalakítottam.
Némileg pongyolán kezeltem a hozzávalókat, zárójelben hozzáteszem az eredetit, hátha valaki pont azt szeretné.
Igazából lehetne túrós rózsatortának hívni, de az nem tetszik, olyan prózai. Ennek meg szép dallama van, eszembe juttatja azt a kis éttermet, fent a Garda tó fölötti dombon, ahol csak ebédidőben és vacsoraidőben voltak nyitva, és az étterem az ott lakó család házának földszintjén működött. Rögtön első nap kiszúrtam, hogy estefelé megélénkül a forgalom a csendes kis utcában, ahol a szállásunk volt az utolsó ház.
Furcsának találtuk a kiírt nyitva tartást, de biztos voltam benne, hogy ezt a helyet csak a beavatottak ismerhetik, annyira nem esett bele a nyüzsgésbe.És ha valaki feljön ide azért, hogy egyen, itt jó konyhának kell lennie.
Szóval, piszkálta a fantáziánkat a dolog és másnap vacsorára foglaltunk asztalt. Attól a naptól kezdve egész ottlétünk ideje alatt náluk vacsoráztunk.
Volt a háznak egy specialitása, persze egy pasta-féleség. Semmi különös flancos hozzávaló nem volt benne, egy nem túl paradicsomos mártás járt a tetejére.
Én ezt kértem. Hősöm még finnyált is, hogy miért nem eszem valami mást. Ja, és oda volt írva az étlapra, hogy csak bizonyos számú „jelentkező” esetén készítik el, úgyhogy egy darabig lehetett izgulni, mi lesz a vacsorám…
Aztán egyszerre megelevenedett a személyzet, kihoztak a placcra egy kis asztalkát, és megjelent a séf, maga a tulajdonos.
Az egyik pincér asztalra tett egy igazi, nagy karika parmezánt. Aztán odakészítettek egy tányér szószos tésztát, és a séf ráborította a karika sajt tetejére. Lelocsolta grappával, meggyújtotta, majd amikor a láng elaludt, elkezdte két kanállal kevergetni, mindig újabb és újabb adagokat hozzászálazva az olvadt sajtból. Nem sajnálta. Mikor aztán már elégedett volt (volt egy német turista, az mint a kabóca ugrándozott körülötte és még azt is fotózta, mikor letekerte a grappásüveg tetejét..), akkor a vendég megkapta a grappától-sajttól illatos tésztáját és a séf kezdte elölről.
Közben a tavon villóztak a fények, duruzsoltak a tücskök, az olasz vendégek önfeledt családi életet éltek, én meg belebuktam orral a kajába. Csodás volt.
Istenieket ettünk ott, mindig csak egy párféle étel volt a kézzel írt étlapon, nem is túl bonyolultak, de mindegyiken lehetett érezni, hogy nagyon jó alapanyagokból készítették. Családias volt a hangulat, külföldi rajtunk és a német páron kívül nem volt, igazán olyan hely volt, amit csak szerencsével, vagy bennfentesek segítségével talál az ember.
Onnan lementünk aztán a partra és minden este betértünk (jó későn este) valamelyik cukrászdába és még rágyömöszöltünk egy kis ilyen-olyan sütit a vacsora tetejére.
A rózsatortát talán a második napon fedeztük fel, attól kezdve mindig vettünk egy negyedet. Úgy nagyjából aranyárban volt és nagy betűkkel ki volt írva a cukrászda egyik kirakatára, hogy helyi specialitás.
Később kóstoltunk pékségben olyat, ami egyszemélyes adagként egy kis fóliatepsiben volt megsütve, de meg sem közelítette a cukrászdait.
Most viszont nagyon elégedett vagyok, mert ez igenis megközelíti.
Torta di Rose e ricotta
1 egész tojás és 2 sárgája (eredetileg 3 egész)
25 dkg túró (30 dkg ricotta, nekem nem volt kedvem elmenni venni, túró meg volt otthon)
40 dkg fehér tönkölyliszt (vagy bármilyen finom)
2 kanál cukor
2 ek. rózsavíz
1 citrom (lehetőleg kezeletlen) héja
2.5 dkg (egy fél) élesztő
kb. 1 1/2 dl tej
1 kanál vaníliakivonat (ez nincs a receptben)
Amin változtattam:
10 dkg vajat
10 dkg cukrot kikevertem, ez lett a töltelék,
Ilyesmit egyáltalán nem ír a recept, viszont ír 5 darab mentalevelet összeaprítva, amire most nem vágytam, meg valami rózsadolgot még, miszerint „petali di due grosse rose”. Én úgy értelmeztem, két nagy rózsa szirmai.
(Odáig alacsonyodtam, hogy elmentem a szomszéd utcába, kosárkába rejtett ollóval, hogy kettő darab nyavalyás rózsát magamévá teszek az utcán levőkből .
Szerencsére már elvirágzott.)
Innen kezdve nekivetettem magam és csináltam, ahogy elgondoltam magamban, hogy jó lesz.
A tejet meglangyosítottam, pici cukrot és az élesztőt beleraktam.
Míg ez dolgozott, beletettem a keverőbe a tojásokat, a túrót a cukrot, rózsavizet, vaníliakivonatot és botmixerrel teljesen simára dolgoztam.Az volt a cél, hogy a túró még nyomokban sem látszódjék.
Mikor az élesztő felfutott, a turmixolt masszához öntöttem, beletettem a lisztet és bekapcsoltam a gépet.Kicsit lágyas lett a tészta, úgyhogy kb. 4 dkg liszt még belement, lehet hogy más liszttel nem így működne.
Aztán ment egy órára a kiskorú babzsákfoteljének ölébe, kelni.
Kelés után téglalapot nyújtottam belőle, olyan 3-4 mm vastagot és megkentem a cukros vajjal. Nagyon finom illata volt a tésztának már nyersen is és úgy kellett karvalyosan lesben állnom, mert kelés közben rájártak csipegetni.
Kenés után feltekertem, majd szakasztott, mint a sósnál nagyjából egyforma darabokra vágtam, alját összecsíptem, hogy a töltelék benne maradjon, vajas-lisztes aljú sütőedénybe tettem és még félórát kelt.
180 fokon negyven perc alatt sült meg.
Csak egészen kicsit tudott hűlni, mindenki lázasan érdeklődött (kutyák is, vigyorogva, mutatva „jókiskutya vagyok, de az éhhalál közvetlen szélinél,adjatok, adjatok!!!”), mikor lehet táplálkozni belőle.
Na jó, én sem bírtam ki, így történt hogy azon melegében nekiugrottunk, bár akkor már este nyolc volt.
A nagyon hedonisták a hét elején készült meggylekvárt is ették mellé, de én (bár a lekvár is finom), inkább a tészta ízét akartam érezni. Külön nem érezhetőek a hozzávalók, hanem szépen összeolvadnak egymással, harmóniában.Nem a megszokott állagú a túró miatt és az íze sem egy sima kelt tésztáé.
Elégedett vagyok.
Nem látok szoros összefüggést a lidérces álmaim és a között a tény között, hogy este jelentősebb mennyiségű, még meleg süteményt vettem magamhoz.
Mi több, határozottan tagadom.