Nagyon kellemetlen bevallani, ha valaki legbelül egy magzati pózban fetrengő, aprócska lény aki vadul mantrázza, soha többet.
Az még kellemetlenebb talán, ha a sohatöbbet úgy jön el, hogy előtte nem teljes meggyőződéssel érezted át a mások soha többet-jét.
Persze a ember próbál megértő lenni, ‘ja, hát tényleg nem tehet róla szegény’, de legbelül ott volt az a kis ‘mivan?!’. Nem olyan lesajnálós hangsúllyal, hanem kissé inkább értetlenül.
De néha a véletlen átveszi a sors szerepét, vagy éppen a sors a véletlen, vagy teljesen mindegy, minek hívjuk.
És akkor be vagy zárva egy nagyobbfajta fémdobozba, ráadásul egy idegen mellé, aki elválaszt a gyerekedtől. Aztán ezzel az idegennel egészen közeli kapcsolatba kerülsz, mert elkapja a kezed és úgy szorongatja, hogy két napig fáj utána.
És nem csak szorongat, hanem beszél is, hogy ‘ennek nem így kellene lennie, ennek nem így kellene lennie, ez valami nagy baj!” és te meg egészen addig nem féltél, de most elkezdesz.
Amikor már többen sikítoznak és sírnak és a fémdoboz vad sebességgel elkezd zúgni lefelé, rájössz, hogy meg fogsz halni.
Nem hosszú távú tervek ezek, talán ha egyórányira nézel előre, de egészen biztos vagy benne, hogy vége. Semmi másra nem tudsz gondolni, csak magára a tényre, semmi filmszerű, semmi ha ezt megúszom, csak arra hogy kész, ennyi volt.
Akkor megbánod, hogy a gyereked magaddal hoztad és ráadásul nem vagy pont mellette, nem éred el, az arcát sem látod, csak azt hogy néz ki felé a villámokba, és nem tudod neki megmondani, hogy mennyire sajnálod, mert a sikítozástól úgysem hallaná.
Aztán varázsütésre megszűnik a lefelé rohanás, rázkódás és te meg csak ülsz, kézenfogva egy idegennel, és nem érted az egészet.
Külön megnyugtató tényező, hogy aki tudna valami információt adni, hallgat és az összes többi aki addig kint sertepertélt, nyom nélkül felszívódott.
Már éppen kezdesz úgy-ahogy levegőt kapni, hogy ‘haha, de beszari vagyok, hát hiszen ez nem volt semmi’, de hogy azért a másik oldalra is kapjál egyet, kezdődik megint minden elölről.
Ennek nem így kellene lenni, zuhanás, hánykolódás, sikítás, sírás.
Csodák talán vannak mégis, mert megúszod, félóra múlva szilárd talaj a lábad alatt, meg tudod ölelni a gyereket is, aki enyhe lenézéssel azt mondja: ‘hallottál már olyat, hogy rossz idő miatt valami rémes történt?!’. Hát, igen, hallottam.
És ezt az egészet orbitális kicseszésnek hívják, nehogy másra gondolj. Csak egy piszkos húzása az univerzumnak.
Gondolkodsz rajta, minek is lehetne még hívni, vannak még rá szók, amit nem írnál le, de ennyi.
Hogy kellett amellé az egyelőre kistermetű klausztrofóbia mellé valami, ami boldoggá tesz.
Persze, nagyon vígan lehet élni anélkül, hogy az ember repülőre ülne. De mi van, ha kellene, mégis?
Akkor az van, hogy még a gondolatától is összeszorul a gyomrod, néha bőgsz egy kicsit, és a változatosság kedvéért azt mantrázod, hogy meg tudod csinálni. És egyik nap úgy érzed, fog ez menni, másnapra legszívesebben sátrat vernél az egérlukban és ki sem jönnél soha.
Tanács is akad, bőven.
Barátnő élethűen ecseteli, hogy startoltak át az utolsó pillanatban, amitől mindenki okádott, de hogy utána, mert tudta hogy muszáj, egy év múlva csak rávette magát megint a menésre.
Életed társa hosszú évek óta: ‘vegyél be valamit émelygésre’. ?!?! Köszi.
Gyermek, szemed fénye: ‘nézz szembe a félelmeiddel, fogadd el, hogy meg kell küzdened vele, zúzd szét és urald’…Jó, hogy olvas, vannak praktikus tanácsok egy-két könyvben, még akkor is ha véletlenül a heavy metal a témakör.
Szeretett anyád: ‘jézusom, még csak gondolni sem akarok rá!’
Másik barátnő, jelezve súlyos szimpátiáját:’mivan??? akkor már sose megyünk emiatt sehova?!’
Még egy másik:’kizárt, hogy ennyire rossz volt.’
Másik:’nanemár, viccelsz?…’
Jóakaratú:’haha, húsz éve repülök, rengeteget és én még sose futottam bele ilyenbe, haha’
Ismerős:’olvasd el a Cockpit confidential-t, nekem sokat segített.’ Majd kisvártatava: ‘mostanában ha le is zuhan egy gép, elég kevesen halnak meg!’
Sorba veszed a jobbnál jobb tanácsokat, megkísérled elolvasni a könyvet. Ez utóbbi még hasznos is lenne, ha nem lenne tele repülős kifejezésekkel, amik miatt egy darabig szótárazol, aztán feladod, valamint nem írná a vérborzasztó turbulenciára azzal a randa, pökhendi stílusával, hogy nem ‘ügy’, csak kellemetlen. Egy pilóta, érted?! Csak úgy, mintha tudná, hogy miről beszél.
Te meg már csak a témától is nyüszítenél legszívesebben, eltakarod a szemed, ha filmen repülőt látsz.
És mind, de mind csak a kibic, akinek semmi nem drága.
Kivéve a gyereket, aki gond nélkül letudott azóta egy majd’ egész napos repülést.
Könnyű neki. Olyan anyja van, aki bátorítja.
Persze cserében nem kellene boldogtalan szülőjét kinevetni, de ilyen ez a mai ifjúság, hálátlan. Azért annyi megvan benne, hogy megveregeti a vállad, ‘tudod, te is, hogy muszáj rávenni magad’, ‘de, hogyne tudnám,mennyire félsz’, de közben látod a szemében azt a kis kaján ragyogást.
A fenti probléma elleni bölcs tanácsokat megosztó weboldalak látogatása szigorúan tilos. Kiválóan srófolják felfelé a rettegést.
Fontolóra veszed az orbitális lerészegedést, mint megoldást. Nem igazán jó. Ki tudja, mit vált ki nálad az alkohol és magasság egyszerre? Lehet, hogy hiénaszerűen kacagni fogsz, vagy orrcsorgatósan zokogni, esetleg dalolni szomorúan, vagy bárkinek, aki hajlandó odafigyelni, elmagyarázod az élet lényegét.
Egy dologban bízol még, a modern tudományban. Valami jóféle altató és máris megszűnik a világ. Vagy esetleg kivehetik a mandulád út közben. Felét oda, másik felét visszafelé. Ennyit megér a hülyének is az a jó kis altatás.
Vagy újévi felismerés gyanánt egyszerűen beismered, legyőzettél.
