Olyan szerencsés vagyok, hogy az utóbbi egy-két évben az itthoni utazós programjaim mindig valami maradandó élménnyel gazdagítanak.
Nem volt ez mindig így, eléggé hervasztó tapasztalataink voltak, de aztán kiderült, hogy a helyet választom meg rosszul.
Mióta rájöttem, hogy aprócska falukban érzem jól magam, lehetőleg messze a fő turistacsapásoktól, azóta igen lelkes vagyok.
Persze ehhez kell egy jó adag szerencse is, mert ha az ember rátalál a neki megfelelőre, akkor onnan nehezen mozdul.
Most mégis ez történt és milyen jó, hogy így volt.
Sok évvel ezelőtt, amikor Ded még tényleg ded volt, ez volt az első kirándulásunk Hőssel kettesben. Végigjártuk a kötelező látnivalókat, a Kőtengert, a bazaltorgonákat, Salföldet, meg a strucctelepet, ami nem annyira hagyományos része talán a Balatonfelvidéknek.
Azért is emlékezetes még ez nekünk, mert drága gyermek, aki akkor két éves volt, bezárta a nagyanyját a fürdőszobába.
Aminek az ablaka igen magasan van, de ha nem lenne, az sem jelentett volna megoldást, mert este lévén a bejárati ajtó már be volt zárva.
Az ajtókirugdosás eleve reménytelen volt, úgyhogy maradt a hosszas könyörgés, hogy ugyan keresse meg az időközben valahová elhajigált kulcsot és nyissa ki az ajtót.
Ezek után kezdtük erősen remélni, hogy valami lesz a gyerekből, mert előkereste, zárba passzintotta a kulcsot és kinyitotta az ajtót.
Anyukám romos idegei azóta sem jöttek teljesen rendbe, minden esetre normális embereknél, ahol kisgyerek van, nincs a zárban kulcs.
Azóta nálunk sem.
Szóval akkor jártam én arra utoljára, és most megint.
Az hogy mennyire szerencsénk volt mert a nap sütött a fejünkre, egy dolog, de kellett ahhoz, hogy körbekiránduljunk mindent.
És külön üzenem annak, aki szerint az ásványvíz palackozott csapvíz, hogy ballagjon el a kékkúti forrásához.
Bónusz volt, hogy Szentbékkállán, ahol megszálltunk, nagyon elégedett kutya-macska populáció lakozik, ez sem ártott a komfortérzetemnek.
Hogy utolsó napon megtaláltuk az itthon jó előre kinézett Bali galériát, az meg leginkább a szerencsének köszönhető.
Szerettem volna megnézni Aagoth Sofie Sándor képeit, de valahogy majdnem lemaradt és ha nem tévedünk el, akkor nem találunk oda…
És ha nem találunk oda, akkor elmaradt volna az is, hogy Bali Mihály kováccsal találkozzunk.
De szerencsénk volt bár elsőre nem derült ki, hogy aki kalauzol minket, az maga a kovács.
A képeket is kár lett volna kihagyni, lebegő, éteri könnyedségű virágok, vicces gombos képek, bármelyiket szívesen nézegetném otthon a falon.
Aztán megnéztük a kovácsműhelyt is, mert az is van. Sőt, az van csak igazán.
Ha nem lenne, most nem lenne saját vasszögem (ami ugye farkaséhség esetén nagy segítség, vagy ha meg akarnám patkolni magam, de egyébként meg nagyon kedves emlék), ami ott készült a szemünk előtt.
És közben szerettel és nagy hévvel mesélt a munkájáról, a sikereiről, meg azért a nehézségekről is, arról, hogyan és hol tanulta a mesterséget (ebből meg az derült ki, kicsi a világ).
Az embernek szinte összefutott a nyál a szájában és kedve támadt hogy csak úgy hirtelen, félkézzel összedobjon egy pár patkót azon melegében.
Láttunk szépséges címerterveket, vasrózsát és gyertyatartót, ereszkampót, mindegyik szép és míves munka.
Aztán megmutatta még a házukat is, amit szobrász édesapjával alakítottak a saját kényelmükre, az eredeti jellegét nagyon szépen megtartva.
A konyhában egy hatalmas gerendába faragott évszám szerint a ház 310 éves. Jól tartja magát.
A szobákban az édesapa, Bali Tamás festményei, szobrai, és sok-sok könyv és jó ízléssel összeválogatott tárgyak, harmónia.
De a legnagyobb hatást mégis maga a kovács gyakorolta ránk. Olyan ritkán
találkozom ilyen mélységes elkötelezettséggel, hogy ott rögtön elhittem
neki, hogy bármi történjék, ő aztán kovács és az is marad.
Ez nem is lett volna érdekes annyira, ha a mi kedves kovácsunk a hetvenet taposná, de 22-nél többre nem saccoltuk.
Mostanában eléggé ritkán találkozom ebből a korosztályból olyannal, aki ilyesmi mesterségért lelkesedik.
Sokszor emlegetjük azóta is, élmény volt.
Nemkülönben a nosztalgikus okokból hazafelé meglátogatott arácsi Koloska csárda.
Iszonytató nagy esőben vergődtünk odáig. És bár pont ebédidő volt, mi voltunk vendégek mindösszesen.
Talán nem véletlenül.
Kb. 40 percet vacogtunk a bablevesig, miközben a joviális pincér megosztotta velünk, hogy az ő gyerekének külföldön sem fenékig méznyalás a lét. Ezzel nem is lett volna baj, szívesen beszélgetek alkalomadtán bárkivel, bármiről, ámde a leves.
Az hogy 1200 fokra volt mikrózva, egy dolog. Annyi idő alatt ugyan akár rendesen meg is melegíthették volna, egészen kis lángon, vagy akár mécs felett, de istenem, lehet hogy hozatják valahonnan és csak melegítőkonyha van titokban. Csak mikróval felszerelve.
De hogy összesen 5,5 db bab volt benne, azt azért már megemlítettem nyájas pincérünknek.
Válasza hallatán megnyugodtam.
"Ejnye-bejnye, megtekergetem annak a szakácsnak a nyakát!"
Ezek után legközelebb is mindenképp betérünk, nekem ez garancia a jövőbeli színvonalra.
Tudom, kekec vagyok, mert az sem vigasztalt, hogy másnak a túróscsuszája kifogástalan volt, igaz, az újabb 30 percünkbe fájt.
De ez csak apró intermezzo volt, ha arra jártok, feltétlenül térjetek be.
A kovácshoz, a Bali galériába.
