“Elindulni három nővel”

A ilyen nők szörnyűek, mindig mondom. Nem lehet velük decensen mutatkozni, minden szál virágnál megállnak hangosan álmélkodni, örökkévalósáig áztatják a lábukat a baromi hideg hegyi patakban.

Velük nyolcszor annyi ideig tart felmászni egy gyenge ötszázasra, hangosan panaszkodnak a meleg miatt, majd este azért, mert huszonötig lesüllyed, órákat matatnak a fűben nyamvadt borsónyi szamócák után, és a legmarhamelegebb déli órákban, feledve a hőség miatti nyígást, hosszasan álldogálnak üdvözült arccal a lepkefelhő közepén lélegzet-visszafojtva.
A kulináris örömök sem garantáltak mellettük, mert ugye ennyi fontos tevékenység mellett már csak egy nullkalóriás esti szalonnasütésre futja, amihez nagyobb máglyát halmoznak, mint az orleans-ié lehetett. De még a máglyarakás sem megy simán, mert egyfelől pirkadni kezd, mire megroskad annyira, hogy karnyújtásra lehet közelíteni, másfelől sajnos a hisztérikus röhögés eléggé gátja az önfeledt fahalmozásnak.

Már a nekiindulás a tervezett kirándulásra sem egy egyszerű eset.

Van az az elvetemült, aki mindig, mindenhol fel tud kelni időben, táplálja is a ványadt testét jókor, és mikor mindezen túlesik még bőségesen futja a nekikészülésre is, úgymint: naptej, víz, napszemüveg, állati röhejes elefántvadász-kalap, szúnyog, -kullancs, -és egyéb irtók bőven felhordva, fehér lebernyeg a nap ellen, amivel aztán különböző helyeken betekeri magát.
Valószínűleg szegény vaddisznók azóta is hűdötten fekszenek, mióta meglátták őt abban a szörnyű órában, amikor a leplet jasmakként a fejére tekerve próbált felvergődni egy gyilkos négyszázason.
Makulátlanságát némiképp árnyékolja, hogy már a túra elején kiderül, sikerült a vizét otthon hagynia.

Meg a másik, aki megesküszik az összes istenre, valamint Hrabalra, hogy fölkel időben. Nem kel föl. Ha mégis, lefittyedő szemhéjjal üldögél, rátapadva a kávéscsészére azt mantrázva, hogy mindjárt mehetünk. Csak még egy kis kávé, egy kis reggeli, jajmitálmodtam, hol a zoknim, a szúnyogfújó, a szemkipöckölő, és még három hétvégi mellékletet is el kell olvasni a háromkilónyiból, ami az ő kis lemaradását képezi.
De mindjárt mehetünk.
És tényleg. Úgy két óra múlva.
Addigra szaharai a hőség, ami neki esik a leginkább rosszul.

Aztán van, aki csak talpig tökélyesen tud elindulni kalandtúrára, igaz, hogy csak egyszer találkoztak egy ilyen alkalommal valakivel, ráadásul az is egy bekattant lepkevadász, egy griffre méretezett hálóval (aki meg is kapta a magáét, hát hogy bír ilyen szép kis lényeket pusztítani?! kicsit gondolkodtak is rajta, hogy beleveszejtik a patakba, aztán mégse, jó lelkek, hiába). De mindegy, hegynek fölfelé is csak makulátlan manikűrrel lehet elindulni, pompás hajzattal és színben csodásan passzoló serparuházatban.
Nem mondom, hogy nem időigényes a dolog, de megéri, nagyon is. Sosem tudni, hátha kedvenc Freddy Juniorja közeledik valahol a nagy bánatos magyar hegyvidéken és ha keresztezik egymás útját, hát ki kell valahogy nézni.

Nála csak az a jobb, aki húsz méter megtétele után minden egyes alkalommal elcsodálkozik, hogy hogy lehet olyan hülye, hogy hagyta magát rávenni ilyen erőteljesen kimerítő dologra. Mikor neki hogy fáj a dereka. Meg a térde is.
Amikor ezeket elfelejti, nagyon élénken bír előrehaladni és közben még táplálkozni és növényt azonosítani is.

De amikor mégis sikerül nekilátni a nagy kalandnak, akkor jön a neheze. A falusi népnek igen jó szokása, hogy hajnali kilenckor jön rá a legjobban az érdeklődés, hogy hová mennek ezek a bolond városiak.
És akkor mindegyiknek el kell mesélni, mert nem lehet őket megbántani, hiszen csak jót akarnak.
Ez esetben egyenként van jobbnál-jobb ötletük, hogy merre menjenek a kalandvágyók és el is mesélik az útvonalat roppant kedvesen.
Esetleg ugyanoda, de egyforma instrukció egy sincs köztük, jobban jársz, ha bekötött szemmel nekivágsz. Az esély, hogy odatalálj, ugyanakkora.
Még vidámabb, ha mondjuk hárman vannak, akkor garantált, hogy elkezdenek vitatkozni, melyikük mondja jobban.
Ilyenkor sanszos, hogy nem vesznek észre, miközben eloldalogsz, hogy nekivághass a valaminek még a déli órák előtt.
De ha mégis felcsípsz egy ötletet, és esetleg határon is átmész, olyan országba, ahol csupa olyan betűket használnak, amit nem lehet kimondani, még érdekesebb az egész.
Természetesen az úticél pontos neve sincs meg, annak semmi sportértéke nem lenne, úgy mindenki oda tud találni.
Na ott aztán el lehet tévedni, útépítés miatt rostokolni, kotkodálni, hogy mégiskellettvolnareggelizni, jajeltévedtünk, meg hogy ha visszafelé megyünk, akkor biztos hazatalálunk?

Még szerencse, hogy van közöttük egy zseniális egyén, aki minden nehézséget leküzdve kezeli a technikát, és tévedhetetlen pontossággal odanavigál, ahová kell.
Ahol aztán rájönnek, hogy egy fia valuta nincs náluk parkoláshoz, tehát gyakorlatilag az egész hősi erőfeszítés teljesen felesleges volt.
Vagyis volna, ha a kedves parkolóőr fel nem ajánlaná, hogy egyenlíthetnek egyéb pénznemben is.
Megmelegszik az ő szívük, lám, vannak ilyen kedves emberek, milyen nagyon rendes, hát most fordulhatnának vissza dolguk végezetlenül.
És akkor már semmi nem áll közéjük, hogy a negyven fokban megmásszanak ők egy fél hegyet.

Kis idő múlva, ahogy a hőmérséklet emelkedik, szegény parkolóőr kezd más színben feltűnni, egyre jobban kitetszik, hogy  gonosz erők befolyása volt, hogy elfogadott forintot is.
Valamint az is kiderül, hogy nagyjából függőlegesen kell felfelé araszolni.
Ami ellen az tiltakozik a legjobban, aki páratlan képességeivel megtalálta a helyet.
Mert hálából egyikük sem akarja őt a nyakában, vagy gólyavisziben cipelni, de még a hátizsákját sem vállalja be senki.
Hát van az igazság?

(Lapszemle: A nagy …..-i szurdokból délceg hegyimentők cipelték le saját karjukban azt a négy felelőtlen magyar kirándulót, akik a délelőtti órákban tűntek el. Hosszas keresés után a …. patak partján heverészve találták meg őket, épp az utolsó kiflivégen osztoztak, valamint eszelősen vihogtak, amit feltehetőleg a teljes hülyeség kimerültség okozott.
Állapotukról nincsen újabb hírünk.)