Holjárazeszem
Az egész ott kezdődött, hogy már megint bugyogtak a könyvek mindenfelé. Én nem tudom, más hogy csinálja, de nekünk nem szaporodnak a könyvespolcok. A könyvek meg de.
És nem tudom, hogy miért csodálkozom ezen olyan nagyon, amikor pl. a jézuskának is csak könyvlistát adtam, de azt eléggé izmosat.
Így hát a könyvek alattomban átvették az irányítást, az viszont kevésbé egészséges, hogy volt olyan könyvespolc, ahol szerényen két sorban helyezkedtek el.
És akkor én, mint nagy organizátor, kitaláltam, hová lehet még könyvespolcot tenni, csak azt felejtettem el, hogy amit beterveztem, az csak a már meglévő könyvespolcok áthurcolását jelenti másik helyre, nem pedig újakat.
Mert ugyan szépen kigondoltam a Leksviket a helyükre, na de miért is forgalmazná a sárga-kék még mindig, amikor az egy egészen jó dolog volt.
Nem baj, bátraké a valami, a könyveket pedig le kell szedni, mert már nem találunk semmit. Ha már lent vannak, le kell takarítani. Ha már lent vannak és tiszták, ugyan csináljunk már valami nyilvántartást róluk, milyen jó lesz.
Na most a nagy löttyös lendület egészen addig tartott, amíg minden le lett pakolva. Abc-be szétrakva. K-ig fent a polcokon, c-ig benyilvántartásozva.
Az csak nüansz, hogy emelnem momentán egyáltalán nem lehetne.
A lényeg, hogy combig érő könyvhalmok vannak mindenhol, időnként bánatosan összeomolva, de hát k-ig minden kész! És még van 5 polc. A következő további kb. 1500 könyvre.
És akkor mi lesz a többivel?
Szóval ezzel ütöm el az időm mostanság, ki tudja mikor lesz vége, de néha azért főzök, meg sütök is.
Érdekesen.
Mert ha már most van, akkor le kellene tudni az évi két fánksütésből egyet. Vasárnap délután.
Minden van hozzá. Csak tojás nem.
A bolt 5 percre, ajánlkozó is van, hogy elugrik a hiányzó cuccért.
Így aztán tojás nélküli fánkot sütöttem, nem volt hibája.
Ez még elnézhető.
Aztán a szombati kosztot nagy nehezen kipréseltem az agyamból, ennek egyik jelentős darabja a gőzgombóc, jól bevált receptből.
Minden van itthon hozzá, élesztő szépen fut felfelé, a tészta pompás.
Meg az is, hogy amikor félig már meg van ő kelve, akkor jut eszembe, hoppá, a tojás. Hogy kimaradt.
És ki is fog legközelebb is, mert a végeredmény olyan gőzgömb lett, grószmutti legyen a talpán, aki jobbat csinál.
Hát így.
Könyvvel kelek és fekszem, de nem halad, olyan, mint a bájgli, amelyik nem bír elfogyni sehogy sem. Így tehát a nappalit mostanában csak arra használjuk, hogy betekintsünk, sóhajtozzunk rettentőn, hogy hajjaj, mennyi könyv van még, hová a rosebbe fogjuk tenni?, majd gyorsan rájuk csukjuk az ajtót, nehogy kirontsanak és megharapjanak.
A rendszabályozott, tisztába tett részleg külön helyiségben hordja fent az orrát, azt is megszemléljük ilyenkor, nyugtázzuk, hogy mennyire jó, hogy sorban és portalan vannak ők, büszkén bólogatunk, hogy mennyire ügyesek vagyunk.
Ezt a benézős sorrendet tartani kell, mert fordítva végrehajtva eléggé elszomorító.
Legutóbbi hozzászólások