Katasztrófatortizmus

Vannak olyan napok, mikor jobb nem belekezdeni semmibe. Tudom én ezt már előre, de időnként a körülmények belekényszerítenek bizonyos tevékenységek művelésébe.
Bár már rájöhettem volna, hogy gyermek szemrebbenetlenül veszi, ha Daubnerből kap tortát, nem pedig anyja fáradozik véle, ez időnként valahogy nem jut eszembe.
Persze, jobban is járt volna, ha ez történik, mert a tortakészítési időszak pont egybeesett az én semminemsikerül időszakommal.
Na de ilyenkor homály száll a szememre, csak a meglepetésnek készülő, csodálatos cukrászművészeti remek lebeg a szemem előtt. Tényleg, egészen pontosan látom, hogy milyen lesz!!
Pedig már a kezdésnél gyanakodnom kellett volna. Csokis-meggyes lett becélozva, amihez kellett csinálni egy alap linzerszerűt, ami a torta alját képezi és egy piskótalapot és egy karikát, ami az oldalát és a tetejét.
Na, kezdődött azzal, hogy a linzertészta tört, mint a rosebb, aki abból lapot tud nyújtani, azt minimum Ruszwurmnak hívják, vagy egyszerűen csaló.
Tészta vissza a robotba, tejföl hozzáad. Így már viszonylagosan használhatónak volt mondható, megsütöttem. Letudva.
Mellesleg ugyannarról a helyről ez a második recept, ami nyilvánvalóan nem pontos, így nincs több esély, nem próbálok onnan többet semmit. Majd jól szomorkodhat!!

Akkor jött a piskóta. Itt már gondok voltak, nagyobbak, ugyanis kakaós és sima piskótából kellett (volna) hullámvonalakat nyomni egymás mellé a papírra, hogy az olyan érdekes lesz majd.
Hát, baromi érdekes is volt, de tényleg. Ugye habzsákból kell az ilyet nyomkodni, de nekem csak egy van (azóta nem!!).
Na, kakaós tészta ment egy nylonzacskóba, sarkára luk. Onnan folyattam szerteszét a konyhában a cuccot. Öcsém!! A piskótatésztánál is volt valami gubanc a receptben, mert annyira folyós volt, hogy még véletlenül sem akart zacskóba maradni, hiába, szabad szellemem átjárta a tésztát…Pedig úúúgy tartottam magam a recepthez!
Közben valaki keresett telefon, majd ijedten hallgatott egy darabig, mikor belevakkantottam halló gyanánt. Utána sem érezte nagyon jól magát, mert sebesen leráztam.
Nem tudom, ez is olyan valami, mint hogy a kutyák még minden látható jel nélkül tudják, mikor megyünk sétálni.
Tuti, hogy amikor a legmaszatosabb a mancsom, amikor a legidegesebb vagyok, akkor talál  meg valaki, akire pont nem vágyom. Pl. telefonos marketing, az anyósom…
Szóval, az volt, hogy a végén már  a padlóra (!) költöztem, annyi alkatrész, folyós zacskó, hűlő piskóta, reszelt csoki volt minden centinyi helyen, hogy máshová már nem fértem és ott nyomkorásztam a tepsibe a röcögős hullámokat.
Lelki szemeim előtt látott csodálatos hullámvonalas piskótából egy reszketeg pacnis izé lett, az oldalára egy darabon úgy kellett összetoldozgatni, mert kevésnek bizonyult.
De végül lett alja, oldal, teteje (szintén reszketeg). Következett a krém.
Na, azt már tényleg nem lehet elrontani!!
Nem ? Dehogynem!!
A csokit megolvasztottam a tejszínben, majd betettem a hűtőbe, mert csak nagyon hidegen verődik fel. Ja, de nekem nem voltak óráim, meglepetésnek készült, nem pedig hogy szervesen beépüljön a hűtő alkatrészei közé.
Egyébként is, a konyha is romokban hevert, rólam nem beszélve…
Mindegy, felverés felénél beleteszek habfixálót, jó lesz az . Jó is lett. Jó darabkás. Nem tudom, miért, de olyan grízszerű kinézete lett a krémnek, miután hozzáadtam a fixálót. Akkor már csak a kétségbeesés hajtott, hogy valamit azért kihozzak a dologból. Megkóstoltam:ehető.
Kapcsos karika aljára ment a linzerlap, oldalára a reszketegmintás, kezdtem belekanalazni a krémet, amihet hozzáadtam a meggyet. Jajjjaj, akkor derült ki, hogy ezzel max. félig telik meg a forma. Gyorsan rádobtam egy réteg babapiskótát. Még mindig kevés!! Kétségbeesett szemle, hoppá, van itthon marcipán!!
Na, aki a marcipánnyújtást kitalálta, azt is csókoltatom! Mire ki bírtam nyújtani egy tortányit, már az olyan  izmaim is elég jól remegtek, amiknek a létezését ezidáig homály fedte. Mindegy, rákerült a krémre. Igenám, de így még mindig kevés.
Meggylé! Bele valami szilárdító. Csak zselatin van itthon, veee. Mindegy, lé forrral, bele zselatin.Vár. Vár. Nem szilárdul. Mondok, majd kenem fel rétegenként a marcipánra.Akkor szilárdul. Aha!! Persze! Sosem.
Akkor volt egy kis emlékezetkihagyás, amiből arra tértem magamhoz, hogy valaki közben ráöntötte a meggyes lét a tortára, az meg jól ázik elfelé tőle. Huh, lé leönt gyorsan-gyorsan!!
Mi legyen, ázik el a  a marcipán a beszívott löttytől!?!! Múltkorról volt még egy kis sütimorzsa, ami kifejezetten annak készült, gyorsan előkaptam, ráöntöttem. Felszívta a lét, hurrá!!
Akkor már igazából nem nagyon tudtam mit csinálok, ura nem voltam magamnak, így aztán ottegye a rosseb! és dögölj meg!! felkiáltással ráöntöttem a morzsára a lét, rácsaptam a reszketegmintás tetőt és behajintottam a hűtőbe.

Sebzett lelkem ápolására elhaladtunk a kutyákkal egy kis egészségügyi sétálásra, ahol öreg barátommal, Gézabácsival találkoztam, aki kerek 70 évvel idősebb a fiamnál.
Imádom. Úgy egyébként.
De ember még nem született, aki jobban értene valamihez, mint ő. Szép lehetek, kedvesen udvarol is mindig, sosem felejti névnapom, na de okos!?!, na okos, az nem lehetek.
Legyen szó kutyáról, gyereknevelésről, növényekről, politikáról, mindenhez ért.
Mióta dr. Gombszemű megvan nekünk, csak távilag tudunk értekezni, mert neki meg egy sarplaninac kutyája van, aki szintúgy egy férfias darab, ezért Alajosom mindig meg akarja enni.
Aszongya Gézabácsi :”mit gondol, mindíg így ordítozva fogok beszélgetni magával???! Engedje el nyugodtan, nem bántja az enyém, esetleg csukott szájjal odaüt neki.”
De mondok, Gézabácsi, én tudom, hogy eztet nem lehet, ez hülye, ez vérmedvének gondolja magát, hát ha széttépi a nagy, mitévő leszek??
“Jaj, hát 50 éve van kutyám, hát higyje már el, nem lesz semmi baj!! ” Na, nem akarok fokozni, tízpercnyi győzködés után beadtam a derekem, annyira erőszakos volt és
annyira képlékeny lelkiállapotban voltam attól a rohadt tortától, hogy a végén elengedtem Alajost. Ja, az  nem mellékes, hogy miközben mi távordítottunk,
Alajcsi nyálfröcsögve hörgött, ugatott és tépkedte volna ki magát a kezemből.
Szóval, elengedtem, majd ő nyílegyenesen nekirontott annak a borjúnagy kutyának (mellesleg imádom, nekidől a lábamnak, mélasbúsan néz a szemembe és a fejét a kezembe nyomja)
és innen kezdve elszabadult a pokol. Én ordítottam, “Gézabácsiiii, Gézabácsiiiiíí, Alajooos, gyereide!!mészonnan!!!), nem lehetett pontosan látni mi történik, mind a kettő üvöltött,
mi is, majd a nagykutya egyetlen mozdulattal az enyémet elhajította, az sikkantott egyet, majd reszketve hozzámszaladt. Szerencsére tényleg nem egy vadállat a másik,
meg ennek a kis dögnek még hosszú volt a szőre,  egy kis karcoláson és az ijedtségen kívül más baja nem lett. Csak az én lábam reszketett egy órán át.
Folyomány: azóta ha találkozunk, Gézabácsi ugyanúgy próbál rábeszélni, engedjem el az enyémet, Gombszemű ugyanúgy hörög. Csak az én memóriám jó???
Na, ez után az édes kis kaland után hazamentem a tortához.

Eltelt két órácska, akkor megint előszedtem, tányérra csúsztattam, megdaráltam úgy félkiló cukrot és úgy beporcukroztam, de úgy!!! Minél kevesebb látszódjon.
Egy dolog volt telitalálat, a maradék linzertésztából az ünnepelt nevének betűit és kis szíveket formáztam , na az nagyon jó lett.

Aztán ünnepelttel felvágtuk, (még szerencse, hogy nem szülinapra készült), kiderült, hogy azé’ meg lehet enni, új felfedezés volt benne a morzsás zselé, az nagyon
tetszett neki, a marcipán kifejezetten dobott rajta,tulképp íze nem volt rossz.
Máskor nem csinálok ilyet.
De ha csinálnék, mindenképp a katasztrófatorta nevet kapná….

(Megjegyzem, tortát, szépet elég ritkán sikerül alkotnom, de azért ilyen cécóval sem szokott járni. Közel egy hónap telt el, tortát nem csináltam azóta sem,
viszont holnap megyünk McFerrin koncertre, hurrá!!)

Az egészen gyenge idegzetűeknek való részeket levágtam.

…katasztrófadíjas mestertelencukrászati izé…