Már meséltem arról, hogy botlottam bele ebbe a könyvbe:
Mostanában a véletlenek nálam valahogy párosan járnak könyvileg .
Ez az egyik fele.
A fülszöveg, ismét:
„Aleksandar Višegradban, egy kis bosnyák faluban nő föl. Képességvarázsló, a horgászművészet főelvtársa és folyamszónok. Legnagyobb tehetsége azonban a történetek kitalálásához van. Eszébe sem jut, hogy leragadjon az iskolai fogalmazások témáinál, ugyanis dédszüleinél túlságosan őrült aratóünnepségeket lát, túlságosan lenyűgözőnek találja a megcsalt férjek ámokfutásait, és túlságosan hihetetlennek a Drina folyó vallomásait. Amikor a háború kegyetlen hengere Višegradra is rágördül, az Aleksandar által ismert világ nem képes ellenállni neki: a családnak menekülnie kell.”
Bár kétségtelenül csábítóan hangzik, hogy valaki a horgászművészet főelvtársa, de csak emiatt valószínűleg sosem kerül a kosaramba a könyv, ha nem 200 ft-ért adják.
És milyen nagyon kár lett volna.
Akkoriban épp a 82. oldalon tartottam és ígéretesnek mutatkozott.
Úgy vitt a történet magával, hogy amíg olvastam, ott voltam én is.
És nem ám hatásvadász módon érte el, hogy vele féltem és vele nevetettem és lakomáztam és törtem a fejem a felnőtteken, hogy mit és miért csinálnak.
Ha tanár lennék és a balkáni háború lenne épp soron a tananyagban, ebből a könyvből biztosan felolvasnék nekik.
A humora tényleg hrabali és én nagyon kedvelem ezt a kissé kicsavart és sírvavigadós humort.
Bár volt olyan része, ahol kissé leült a történet, a végét is csak úgy rakosgattam egy darabig.
De olyan nagyon szépen és jól megírt könyv ez, nem szabad kihagyni.
Tessenek elolvasni.
A véletlen véletlenpárja F. Várkonyi Zsuzsa Férfiidők lányregénye.
Ezt a könyvet is valami kiszámíthatatlan hozta nekem, nem tudtam hogy a pszichológiával foglalkozó könyveken kívül van neki egy ilyenje is.
„A szép-emberit akartam megírni, azt, amit az én túlélőimtől kaptam, láttam. Az ocsmány-emberit már annyian megírták, és olvassák is boldog borzongással. Hátha a szépre is lesz kíváncsi szem és fül. Ezt a történetet nekik, az élesfülűeknek ajánlom. Csak meg kell hallani a gyógyító szavakat. 1948. Mindenkinek mást jelent. Én például a születésemmel voltam elfoglalva. Ennek a történetnek e hősei a túléléssel küszködnek. Talán szebben, mint sok kortársuk. Mert korábbi életükről volt elegendő szeretetforrásuk, ami nemcsak 44 traumáját segített begyógyítnai, henem 1950-et is átvészelni. Szabad-e ebben a férfivilágban leírni, hogy a gyógyítás mindig a szeretetről szól? Nekem hivatásom is ez lett.”
Ez egy tök jó recenzió, annál is inkább, mert ugye a szerzőtől származik és ő már csak tudja, miről írt.
És tényleg szép-emberi, ugyanakkor persze megrázó, mert a holocaustot túlélt (vagy csak élőnek látszó) emberekről ír, valami egészen másfajta szemszögből, mint ahogyan erről idáig olvastam másoktól.
Ez a szokatlan nézőpont köti össze az előző könyvvel, nem csak maga a téma hasonlósága.
A feléig folyamatosan bőgtem, ami családilag nem annyira kedves, viszont ijesztő tudna lenni, ha nem szokták volna meg. Már nem azt, hogy bőgök, azt viszonylag ritkán művelem, hanem inkább azt, hogy ha jó egy könyv, akkor én olvasok.
Mintha ott sem lennék.
Van egy pont, ahol kicsit megbicsaklik számomra a történetet, mégis.
Azt mondom erre is, hogy olyan nagyon szép és sokat adó könyv.
Tessenek elolvasni.
Mind a kettő nyomot hagyó nagy élmény, a hozzábiggyesztett megjegyzéseim ellenére.
Ugyan maga a borító egyiknél sem kedvencem, de mindkét könyv jól olvasható, táskában magunkkal hurcolható méretű és súlyú, nyomdahibamentes.
Szülői létem egyik legfőbb eredményének azt tartom (már bizonyos szempontból persze), hogy olvas a gyerek.
Amíg nem voltunk érintettek, csodálkozva hallgattam batátok-ismerősök nyafogását, ugyanebben a témában.
Hogy nem olvas a beste kölke.
Igaz, többnyire a nyafogó sem olvasott, hát nem volt csoda, hogy az utódegyedek sem.
Aztán amikor kezdett ugyanott szorítani a cipő, akkor azért átértékeltem a dolgokat.
Nem igyekeztünk olvasni tanítani iskolaidő előtt, úgyhogy a tanulói pályafutását úgy kezdte, hogy ismerte azokat a betűket, amire kíváncsi volt, oszt kész.
Ellenben nagyon buzgó felolvasó alkalmazottakkal rendelkezett, különösen a nagyobbik tipusú volt képes órákon keresztül rendelkezésére állni.
Kisebbiknek hamar kipurcant a torka, úgyhogy nála a csúcsidő negyedóra volt.
Viszont jó példának ott volt előtte, hogy azért gyakorta látott olvasó felnőttet.
De ez nem volt ragadós, ellenben hogy hogyan kapott rá, szülői furmány áldozataként mégis, azt már elmeséltem.
Szerencsére a helyzet azóta sem változott, bár eléggé el nem ítélhető módon leszokott a könyvtárról, azzal a felkiáltással, hogy őneki legyen a polcán sajátban a könyv.
Ez nem tudom, honnan ismerős…
Ennek következtében venni kell a könyvet.
Igyekszem én is elolvasni, ami újdonság és az én gyerekkoromban még nem volt.
Sikerül néha beleválogatni és akkor én is nagyon élvezem.
Itt most nem ejtenék szót a különböző trilógiák és többrészes könyvfolyamok paródiaváltozatáról.
Külön öröm, hogy kettő elolvasása után ő is belátta, hogy ilyesmire pénzt nem dobálunk ki.
Legutóbbi szülinapi bulin a barátaitól is leginkább könyvet kapott, ennek következtében volt módom a Rémségek cirkuszát elolvasni.
Őszintén szólva ki nem állhatom a vámpíros történeteket.
Alighanem kinőttem belőle, vagy nem is volt alkalmam belenőni soha, mert ez a műfaj nem virágzott ilyen dúsan amikor én célközönség voltam.
Ennek ellenére érdekesen és jól van megírva és valószínűleg a jobbak közül való. Nagyon tetszett volna nekem is, ha egy-két dolgot kihagy belőle.
Nem a vámpírt, mert azzal véletlenül pont nem volt bajom.
Fura egy vámpír, szinte nem is vámpírszerű.
Tulajdonos véleményével még nem rendelkezem, ezt még nem, de egyéb vámpírost sem olvasott.
Én is csak azért, mert látni akartam, mi kerül a kezébe.
De aki szereti ezt a műfajt, annak ajánlom.
Szigorúan nagyobbaknak.
Nagyon izgalmas és jó történet Az alkimista titka, John Wardtól.
Adott két teljesen különböző nagyobbfajta gyerek, akik véletlenül botlanak egymásba, aztán belecsöppenek egy krimielemeket és misztikát nem nélkülöző, veszélyes nyomozásba.
Kellően fordulatos, regényes, olykor vérre menő, viszont szerencsére nem temetnek el benne élve senkit, nálam ez már szinte fél siker…
De csak ezért nem szerezném be a további részeit, egyéb érdemeire való tekintettel viszont igen.
Ami legjobban tetszett: Szavak nélkül.
A fülszöveg így szól:
„A 13 éves Branwell kishuga otthon életveszélyesen megsérül. Branwell ezután megnémul, pedig védenie kellene magát a súlyos gyanúval szemben. Egy intézetbe szállítják, ahol hiába próbálnak segíteni rajta. Legjobb barátja, Connor, naponta látogatja, hogy szóra bírja a fiút, és kiderítse: mi történt valójában azon a csaknem végzetes napon. Connor ötlete beválik: szókártyák segítségével jön létre köztük a párbeszéd.”
Ez a történet sem nélkülözi egy nyomozás izgalmát, bár nekem kissé hihetetlen, hogy egy ekkora gyerek ilyesmit végig tud csinálni.
De maga a sztori lebilincselő és meglehetősen sok rétegű.
Azt hiszem azért is tetszett, mert egy kicsit túllép a hagyományos gyerekkönyv-sémán és komolyabb dolgokat boncolgat gyerekeknek is érthető formában.
Nem kicsi gyerekeknek való ez sem, felnőttnek viszont ugyanúgy, ahogy nagyobbaknak.
Tulajdonos elégedetten nyilatkozott róla, sőt lelkesen.
Aztán meg elkezdtem a karácsonyi kívánságlistám írását, a legfontosabb tételekkel: milyen könyveket hozzon nekem a Jézuska.
Még csak gyűjtöm a tippeket, de jó hosszú lesz, hogy tudjon válogatni.
Legnagyobb gondban az utazós könyvekkel vagyok, a többi az egyszerűbb.
Mert a jó utazós könyv vastag, sőt, nagyon vastag. Ugyanakkor könnyű, mert ebben az esetben a súly is jelentős szempont, vagyis keménykötés kizárva.
A vastagságának legalább két hétig ki kell tartania (vagyis alapból kettő kell), ebből nettó 24 órás utazást, amikor aludni úgysem bírok, időnkénti lusta fetrengést meg az éjszakai baglyoskodást kell kiszolgálnia.
Nem lehet nagyon apróbetűs, mert félsötétben nem látom.
Nem lehet nagyon nőcis, mert azt nem szeretem, de kicsit azért lehet.
Vámpíros sem lehet ugye, meg horroros sem, valamint nagyon lélekfacsargató sem, mert ciki úgy bőgni, hogy idegenek is látják, valamint könnyed (ám nem igénytelen ) kikapcsolódásra kell alkalmasnak lennie.
Lehet viszont családregény, család nélküli regény, vagy olyan, mint Joanne Harris könyvei, kivéve pont azt a nagyon vastagot, amit tavaly vittem magammal utazós könyvnek, és megszenvedtem vele, mint a kutya.
És lehet izgalmas, fordulatos, esetleg több kötetes, szóval szinte pont olyan, mint Wilbur Smith egyiptomos regényfolyama, aminek a második részét olvasom. A baj csak az, hogy addigra, mire kell, úgyis kiolvasom a harmadikat, ja, meg aztán még nagyon bolhabetűs is, ejnye.
Szóval feltétel van temérdek, szorgosan keresem ideális útitársaim.