2005-2015. május 31.
Május 31-én örökre elaludt Gombszem.
Muszáj tőle itt is elbúcsúznom. Annyi rész az életemből beépült ide, és ő része volt, nagyon is.
Annyira része volt az életemnek, hogy most, hogy nincs, én is kevesebb lettem.
Gondoltam, majd valami kis derűs történettel emlékszem rá, valami kedvessel, mert csupa kedvesség és szeretet volt ő is.
De nem megy.
Csak a nincs van.
Annyira megtöltötte élettel a házat, a kertet, a napjainkat, hogy most üres minden.
Lujza blazírtsága nem elég most.
Van, aki nem érti, tudom. Aki becsukja a kutyát a garázs elé, aki úgy tekinti, mint egy mozgó tárgyat, annak fogalma nincs, mennyire összetett, érző-gondolkodó, érdekes lény.
Azt gondoltam, majd szépen lassan öregszünk együtt, pár év múlva majd lehiggad, nem a fejemig, csak a derekamig ugrál, komótosabban szaladgál majd, megőszül a pofácskája, de addig még sok év van.
Mint sok mindent, őt is anyámnak köszönhetem. Vásárolni vittem, mikor megláttuk, ahogy a lángossütő előtt üldögélt, elárvulva.
9 évet töltött velünk, 10 éves volt.
Az utolsó pillanatig nem tudtam elhinni, tényleg nagyon beteg, hogy nincs tovább. Hogy egy kutya, aki mindig szaladt, ugrált, egyszer csak nem tud lábra állni. Hogy nincs kiút, erre nincs orvosság.
Nagyon rossz élete lehetett, mielőtt hozzánk került, sokat bánthatták, mégis az utolsó pillanatig végtelenül megbízott bennünk.
Ahogy az idő múlik majd, talán tudom majd úgy látni, mennyire szerencsések voltunk, hogy ennyi idő jutott nekünk vele.
Most csak a veszteséget érzem, azt hogy elvesztettem egy barátot, akitől csak kedvességet és szeretet kaptam.
Sok-sok év óta ez volt a kedvenc játéka, most már együtt alszanak.