Legjobbkönyvek 2010/2

A tegnapi ünnepelt megoldotta a nagy tortakérdést, miután nosztalgiával emlegette az Ikeában letesztelt, meglepően jó körtés csokitortát, nem volt kérdés, mit sütök.
A tegnapi nap igen hajszásra sikeredett, egy angol felvételivel és vadiúj gitártanár letesztelésével tűzdelve.
De azért a gondos vasárnapi előkészületeknek köszönhetően összeállt a torta is, hogy fel tudjuk az én édes anyámat köszönteni.

Boldog szülinapot Judit kislányának és Krisztáénak is, ők is tegnap ünnepeltek ( a jelek szerint semmivel sem kevésbé lesznek szépek-kedvesek, mint az én mamám:)), csupa szépeket kívánok nekik is!

Recept jön, de előtte befejezem a könyveslistámat.

Douglas Coupland A rágógumitolvaj. Kedvenc idézetem belőle:” Don’t happy, be worry. Hopp, fordítva.”

Lúzernapló haladóknak.
Ügyes egyensúly a humor és a búvalmicsodált valóság közt.
Érdemes még élni negyven fölött?Van még értelme bárminek is?
Hát húsz alatt? Csak nem ott is ugyanez a helyzet?

Két teljesen különböző ember, akik muszájból tartózkódnak egy helyen, és jól utálják az egészet. Munkatársak. És hogy ne kövessenek el valami csúnyát egy papírvágókéssel, önmaguk vagy mások sérelmére, naplót írnak. Egy idő után egymásnak.

És miközben a fejünkre telepszik a nagy büdös reménytelenség, az ügyesség az benne, hogy nem egy teljesen sötét zsákutcába haladunk befelé, hanem  ott van az a megvillantott szál. Amibe aztán vagy kapaszkodnak, vagy nem.
Nekem elég volt ahhoz, hogy ne akarjak hirtelen kiköltözni a sivatagba nagy boldogtalanságomban.
A történeten belüli történet, a Kesztyűk tava bonyodalmait még szálaztam volna szívesen.

Van humora bőséggel, nevetni mégis csak csendesen befelé tudtam és ez váltakozott azzal, hogy cselesen markolászta a lelkem és időnként jó nagyot szorított rajta, hogy fájjon.

Egy hónapja olvastam, de még mindig kattogok rajta. Ahogy jó komornyikunknál már említettem, nagyon kedvelem azokat a könyveket, amelyek egy nekem merőben ismeretlen nézőpontból árnyalják a dolgokat. Nahát, ez aztán egy eléggé más perspektíva.

Mark Haddon már a Valami baj van-nal felpiszkált, bár ott volt egy kis hiányérzetem, mégis horogra akadtam. Aztán sokáig kerestem A kutya különös esete az éjszakában-t. Ha jól emlékszem, Millie ajánlotta fel kölcsönbe, amikor kutakodtam utána, végül ez is karácsonyi ajándékként került hozzám.

Amikor Sarj kicsi volt fél évig integrált  játszócsoportba hurcoltam, ahol az egyik hasonlóan csöpp gyereknek volt egy 12 éves autista testvére. Nagyon különös élmény volt látni hogyan viszonyul az őt körülvevő világhoz, és első benyomásként erről az állapotról, ijesztő kicsit.

És akkor itt van ez a könyv, amiben egy hasonló valóságban létező kamaszfiú fejéből nézzük a többieket és a meglehetősen furcsa, tragikumot sem nélkülöző eseményeket.
Haddon okos, nagyon is. Nem használ cukrot, hétköznapi egyszerűséggel kesernyés és tényszerű. Emiatt a dolgok mintha helyükre zökkennének és már nem is szédülök ebben a másféle szemüvegben.
Az alaptörténet, az a bizonyos különös eset egy csomó mindenféle más bonyodalmat von maga után. Christopher nyomozni kezd és lassan kiderül, minden másképp van.
Ő is szorongatja a szívem, nem is kicsit.
A legjobb benne, hasonlóan Coupland könyvéhez, hogy az alap boldogtalanság mégsem húz le magához. Nincs ugyan igazi hepiend, mégsem azt érzem, hogy most azonnal lefekszem és nem is kelek fel többet.
Határozottan a többször olvasandók között a helye.

Még egy sajátos darab, Milena Agus, Szerelemkő. Nem vagyok naprakész, ez sem annyira friss kiadás. Fiatal szárd író, sosem hallottam róla, de a véletlen tavaly könyvügyben sokkal többször vezetett jófelé, mint ahányszor sikerül mellényúlnom.

Apró, vékonyka könyv, mégis, sokszor nem is tudtam, hogy hol vagyok, rövidsége ellenére. Szerelmi történet, de senki ne keresse a rózsaszín mázat, a hősnő szélben hullámzó tincseit,
szögletes állkapcsokat.
Hogy mi is a szerelemkő? Az is kiderül.
Néhol nyomasztó, igazság és álom tarka szövedéke, mesével és bölcsességgel.
Imitt-amott nehézlégzést generál, aztán elaltatja az ember éberségét, hogy egy alkalmas pillanatban jó nagyot behúzzon gyomortájra.

Nem tökéletes, de okos és szép könyv, egyedi hanggal.

Újabb magyar, rövidke és emlékezetes könyv. Máté Angi, Mamó. Egy kisgyerek története, akit a nagymama, a Mamó nevel.
Szép, szomorú, sírós és nevetős, kortalan. Nem drámázós, mégis lélekbeosonkodós. Miközben olvastam, bár tudtam, mai-nemrégi történet, valahogy mégis múltszázadot idézett.
Máté Angi varázsol, a szavak egy cilinderből fodorodnak kifelé, átalakulnak, összefonódnak, újjászületnek és valami sajátos vigaszt adnak mindenért.
Nekem facsargott a szívem azért a copfos kislányért, az anyátlansága, a keményen szeretettsége miatt.

Azt hiszem egy ilyen mamóféle szeretet már csak felnőtt ésszel érthető, érezhető annak, ami.

Nagyon sokáig vadásztam a Fahajas boltok-ra Bruno Schultztól. Valószínűleg soha nem került volna a kezembe, ha Hrabalnak nem ez lett volna az egyik legkedvesebb könyve, amit saját bevallása szerint minden évben elolvasott.
Én is akartam, hogy lássam, mit szeretett benne annyira.Közvetlenül az elején még nem, de kisvártatva kiviláglott, mi a különbség egy átlagos olvasó és egy zseni között.
Időnként elkapott és sodort magával, mert néhol olyan, mint a jó zene, ellenállhatatlan. Aztán voltak részek, ahol nem is értettem igazán, mi történik, csak játék volt a szavakkal, harmóniába fűzés, írás az írásért, de az nagyon.
De nem bánom egy percig sem, szeretem nyakkitekerve nézni lentről az óriási fákat.

Azért hogy ne maradjanak ki a habkönnyű darabok sem, itt van három igazi nyaralósregény.
Kettő ugyanattól az írótól. Szerethetőek a ‘provanszba-toszkánába-költöztem-ujjé’-fazonú könyvek is, ezek az övéi is költözősek, de nekem kedvesebbek, kevésbé egykaptafák, mint a többi.Chris Stewart amellett hogy jól ír, arról is ismert, hogy nem túl hosszú ideig, de mégiscsak a Genesis dobosa volt, azt sem csinálta rosszul.Változatosság kedvéért ő máshová költözött, ezt ecseteli az Egy optimista Andalúziában és a Napimádók Andalúziában című könyvekben. Van neki jó kis weboldala, ahol meg lehet nézni az élet sanyarú oldalát, meg jó humora is, ami a könyvekből kiderül.
Természetesen ők is evickélnek a viszontagságokban, meg a többi, de valahogy mégis másik végéről fogódzkodik.
És szereti az állatokat, pluszpont.

Másik, amit sokáig csak nézegettem, végül karácsonyi ajándékként talált meg magának. A Krumplihéjpite Irodalmi Társaság, a Mary Ann Shaffer-Annie Barrows párostól. Ritkán használom a bájos jelzőt, most azért igen. Pedig az alaptörténet nem annyira vidám itt sem, hanem inkább nagyon is szomorú.
Az egyéb hiányosságaimra is fény derült. A cselekmény a második világháború idején játszódik a Csatorna-szigeteken. Nálam az a történelemóra kimaradt, amikor azt tanulták a többiek, hogy ezeket a boldogtalanokat magukra hagyta az egész nagy Britannia, a német megszállók kénye-kedvére.
Nagy disznóság volt.

Valahogy szegények mégis átvészelték, ez adja a történet gerincét. Meg az a bizonyos irodalmi társaság, amiben túléltek, olvasás ürügyén, majd néhányan szenvedélyes olvasóvá válva.

Én érzek egy törést, feltehetőleg ott, ahol Annie Barrows folytatta Shaffer halála után, találtam benne bukfenceket, a szerelmi szálnak is eléggé kilóg a lólába.
Ennek ellenére igazán szerethető, kedves könyv, érdemes elolvasni