Napos oldal
Mindig eszembe jut az én kedvenc kisvakondom, amikor összetalálkozott a rágógumival.
Hogy hiába próbálta áttuszkolni bármire, csak nem tudott megszabadulni tőle.
Hát az utóbbi hónapokban kijutott nekünk a nagyon rosszból, és a maradék nem rágógumi-, hanem dombméretű. Amikor már úgy tűnik, sikerül szép apránként elragasztgatni a megfelelő helyekre, jön egy újabb adag.
Ami aztán semmikép nem akar megválni tőlünk.
Pedig próbálok összpontosítani a teendőkre, amiket muszáj megtenni, meg nézni a napos oldalt.
Amikor egy kicsi nap megvillanna épp, akkor pottyan gyorsan a rágógumidombból egy szép adag.
De azért tényleg van napos oldal, mondjuk közhely, de a Ded jelentősen azon a felén tartózkodik.
És a menés.
Idén megint felkapaszkodtam párszor az ördög kávédarálójára (és még mindig próbálok vádliból kormányozni) és nagyon klassz helyeken jártam, de a legjobb utunk idén mégis az ausztriai volt.
Mikor beértünk a hegyek közé, az volt a reveláció. Hogy mennyire hiányzott. A sok zöld, a levegő, a horizont, a nyugalom, a tehénkék, a népek, akik kedvesek.
A cél Schladming volt, úgy öt és fél órányi autózásnyira.
Míg Hős sportolt én nekiszabadultam a városnak. Nagyon szép hely, semmi extra, de barátságos, a szokásos városmaggal, helyes kis üzletekkel. Igazából a síturizmusra építenek, de nyáron is megtesznek mindent, hogy a vonzerő meglegyen.
Angolul mindenki beszél, még a virágboltos kislány is. És annyira maflák, hogy mosolyognak és kedvesek a turistával, aki odaviszi a pénzét. És egyszer sem próbáltak véletlenül becsapni, szóval egyáltalán nem tudják, milyen a magyar virtus.
Első este szabadtéri rock koncerten voltunk. Ki gondolta volna, hogy Axl és Slash meg a többiek pont arra járnak. Vagy ha nem pont ők, legalább a tribute zenekaruk.
És kicsi a világ, mert a Guns’n Destructionról kiderült, hogy magyarok.
És jók is voltak voltak, az énekes meg nagyon jó.
Kicsit nekem vicces, hogy talpig gunsba vannak öltözve, ami tartalmazta a fekete göndör parókát, cilindert, axl-féle rövidgatyát és az obligát kobramozgást. De ettől nagylelkűen eltekintek, különben is tribute band, adnak a pompára. És mert megdolgoztak nagyon a pénzükért, tényleg jók és a végére a közönség kezdeti tartózkodása is felengedett, egészen rknroll hangulat lett.
Osztrák hegyi kisvárosban a Paradise cityt hallgatni -megfizethetetlen.
Másnap a lokálízlés kapta meg a magáét rezesbanda képében. Nagyon tudnak élni. A kb. negyventagú zenekar kedvéért lezárták az utcát, hogy legyen helyük. És a lélek mellé a zenészek teste is megkapta, ami járt, negyedidőben a háttérben lévő vendéglátóegységből kirajzottak a pincérek és a felvett rendelést két szám múlva gondosan elosztották a sramliband tagjai között. Röpködtek a tréfák, a nagydobos hölgy végigihogta az egészet a cintányéros hölggyel. A legkomolyabb tag az úgy tizenkettő körüli klarinétos volt, küldetése teljes tudatában. Kicsit megenyhült ő is, amikor kiszállították neki az almdudlert.
Kicsit hiányoltam, hogy a helyiek nem polkáznak, én meg hiába agitáltam Hőst, arra hivatkozott, hogy kapar a torka.
Szóval tudnak élni, mindenki jól érezte magát, az is, akinek a kezéhez nem volt söröskorsó hozzánőve.
A még itthon végzett háttérmunka egyik nap elkalauzolt ebédre a Biochi névre hallgató intézménybe.
Igazából biobolt, de van hetes ebédmenüjük és azon felül is készül egy-két fajta étel, minden vegetáriánus kivitelben. A séf a bolt tulajdonosa, a feleség a kasszírnő. Az üzlet egyik fele maga a bolt, tele jó dolgokkal, a másik az evős rész.
Aznapra a hetimenüs szamosza sajnos elfogyott, mire a hegyről odaértem, helyette volt viszont húsmentes muszaka.
Nem tudom, mikor ettem utoljára ilyen jót.
Johann, a chef nagyon helyes egy ember (Gabi, a feleség már nem annyira, de a végére ő is összekapta magát) és szívesen beszélget.
Sajnos a nagy csevegésben a receptet elfelejtettem megkérdezni, és a szakácskönyve épp nem volt kapható.
Ad a pompára is egyébként, az étel mindenféle ehető virágokkal feldíszítve érkezett.
Utána kicsit beteg voltam, mert az adag hatalmas volt és a jósága miatt nem hagytam egy morzsát sem a tányéron. De aztán este egy jóféle snapsz kigyógyított a falánkság következményeiből.
És a tab nagyon hasznos dolog, ugyan nem lehet vele szuper képet csinálni, de cserében olyan, mintha csak elmélyülten tabozna az ember, miközben meg fényképez.
Aztán lecsekkoltuk a másik célhelyet is.
A Julius félig üzlet félig étterem, gurmé cuccokat árulnak leginkább, egyenesen Itáliából. A hely elegánsan barátságos, a kiszolgálás első osztályú. Hős tonhalat vételezett, bébipaprikával én meg csak úgy prózaian vargányás tésztát. Amilyet egyébként még idáig sehol. A házitészta alap persze, de a bőkezűen mért vargánya alatt épp hogy fellelhető. Pont annyi szósszal és parmezánnal, amennyi kell. Remek volt.
Hős, aki egyébként a fancy kajákért nincs oda, nagy elismeréssel nyilatkozott az épp csak rózsaszínre sütött, fekete-és fehér szezámba forgatott halkockákról.
Itt már a tabot is túlzásnak éreztem, a képet a tripadvisorról vettem kölcsön.
A főutcában a Brunnerrel próbálkoztunk, aztán sütivel a Landgrafban, hát ha felejthetőnek titulálom, nagylelkű vagyok.
Ha a Ded még kicsi lenne, biztosan elvinném Schladmingba.
Fel a hegyre, elsőként, a felvonóval. És végigjárnánk vele a nyuszihoppos kalandpályát, ha meg már kicsit nagyobb, akkor a kalandmászósat.
Ha kicsit még nagyobb lenne, mondjuk akkora, mint most, akkor is eljönne velünk, ha nem kellene Lujzát pesztrálni, ami egyébként is kapóra jön, ha valaki már teljesen fiatalember és barátnője is van.
De azért így is kimosódott belőlem sok minden, a közte lévő időben kicsit aggódtam Hősért, aki a nagy ormokat mászta drótkötélen lógva. Később kiderült, egy kicsit ő is aggódott ugyanebből az okból kifolyólag.
(Képek kattintásra nagyítódnak)
Itt még pazar az út, a tehénkék meg mennek hazafelé, viszonylag balra tartva, néha megállva vakarózni. A nem túl intelligens cseh turista jobbrabalra cikázva gondolta terelni őket. Kicsit szerettem volna, ha harciasabbak a tehenek.
Aztán rendesen balratartottak én meg haladhattam a kecskecsapás felé, hogy klettersteigtől megviselt Hősömet fölszedjem az út széléről.
A nyáj és a nyáj
Aztán hazajöttünk és nyakonöntött a valóság.
Mert ugyan hol, melyik országban kellene a hetven feletti anyámmal 3 azaz három órát üldögélni egy nyomorult okmányirodában, hogy azt az ötperces munkát, amit meg kell tennie a tisztviselőnek, 20 perc alatt bírja, tátott szájjal, a mellette ülő szintén szorgos emailezésén álmélkodva, percekig a képernyőre meredve, nagy nehézségekkel megoldani. Még meg is sajnáltuk, hogy szegény biztos még sosem csinált ilyet, de aztán kiderült, hogy évek óta ott van, szóval a rutin mozgatta negatív eredménnyel, nem a tapasztalat hiánya.
Igaz, kicsit lelassíthatta a folyamatot az a kedves ügyfél, aki a személyzeti ajtón haladt be, hóna alatt egy marhanagy, rendszámokkal teli kartondobozzal. Nem, nem gondolom, hogy protekciós-kenőpénzes, ugyan, soha.
képek: biochi séf:biochi.at, Guns n Destruction: voroskatlanfesztival.hu
a többi saját, kattintásra nagyítódik
Már hiányzott a bejegyzésed, nagyon! Minden nap lestem az oldalt! Örülök, hogy visszatértél, a rágógumidombok ellenére is. :) Tudod, a felhők felett mindig süt a nap! (nagy közhely, de nekem mindig erőt ad)
Ágota, de egy nagyon helyes vagy, köszönöm:)
Igyekszem én is arra összpontosítani, több-kevesebb sikerrel. A közhelyek meg működnek, ki van próbálva:)