New York nem szeret
Valamiért azt képzeltük, hogy éjjel repülni, hajnalban érkezni mennyire jó lesz nekünk.
Elvileg működhetne is, ha nem lennénk ilyen nyamvadtak, hogy az alvás nem megy akárhol, akármikor. Főleg én vagyok pocsék ebben a műfajban.
Pedig nem kezdődik rosszul. A szokásos dögunalmas-odefigyelerrevalaki? biztonsági kiselőadás helyett, amit a személyzet is nagyon szokott unni, a Virgin csinált egy olyan fantasztikus kis videót, hogy tessenek valami Oscar-dolgot adni annak, aki ezt kitalálta, mert zseniális.
So honey zip your lips and enjoy the show :)
Miután mindenki megeszi a snackját, ami szintén tetszik, mert többféle van és mindegyik egészségesnek mondható, (én egy vegyes diós-áfonyásra voksoltam, gyümölcslével), általános lesötétítés következik.
Vagyis csak lámpákat kapcsolnak le, mert amúgy is töksötét éjszaka van.
Ezután mindenki, de mindenki elalszik.
Kivéve egyetlen, de tényleg egyetlenegy szerencsétlent az egész gépen, akitől a stewardess többször aggódva kérdezi, jól van-e, majd a sokadik után megbeszélik, hogy egyikőjük sem tud aludni.
Úgyhogy olvasok. 5 és fél órán keresztül. Kindle for president.
Aztán reggel fél hatkor simán leszállunk a JFK-n. Nekünk még csak fél három, éjjeli, az időeltolódás miatt.
És kint esik. Rendesen.
Nem akarózik elindulni. Reggelizünk és félkómában vagyunk.
Aztán rájövünk, hogy nincs az az isten, hogy ilyen szakadó esőben és hidegben húzgáljuk a mostanra meghízott bőröndjeink (Valley of Fire, 3 kilós kis szuvenír, tényleg nem vagyunk komplettek).
Úgyhogy 8 óra körül (nagyon megfontoltak vagyunk, -és dögfáradtak) eljön az ideje, hogy beváltsuk a 20 dolláros Uber bónuszunkat. Kicsit válogatunk a sofőrök közt, akik másfél percre vannak tőlünk, aztán bekászálódunk egy szótlan fickó Toyotájába. Kifelé menet pont látjuk az Ed Force One-t, a Maiden gépét, a napokban lesz itt koncertjük.
Sofőrünk az eszelős reggeli csúcsban olyan tempóval cikázik, furakodik, szervízsávozik, nyomul, hogy csak pislogunk egymásra.
És amikor látjuk, hogy a többi pont ugyanezt csinálja, dudál, nyomul, szabálytalan állatmód, megállapítjuk, mi itt nem is akarnánk vezetni.
Félúton megkérdezi, hogy bánjuk-e ha felvesz még valakit. Miután kit érdekel, plusz jelentős kedvezménnyel is jár, nem bánjuk ha a sofőr mellé ül valaki.
Aztán bánjuk, nagyon.
Pedig nagyon disztingvált kinézetű, idős úriember. Aki egész úton szívja az orrát és nagyon kevés választ el attól, hogy vagy rókázzak, vagy nagyon de nagyon fejenüssem hátulról.
És egészen a belvárosba jön persze ő is.
Mire az Empire melletti utcában kiszállunk, már eléggé rosszul vagyuk.
Kicsi vigasz, hogy 19 azaz tizenkilenc dollárért jutottunk be ketten Manhattanbe, piszok gyorsan, kényelmesen, melegben.
És majdnem rókázva.
Reggeli óra lévén a szobát nem lehet még elfoglalni, a bőröndöket otthagyjuk és elindulunk a városba.
Közben az eső eláll, ragyogó napsütésre vált a szürkeség.
És hideg van. Rohadt hideg szél fúj, álmosak vagyunk, fáradtak, és mondtam már hogy rohadt hideg van? Téli dzsekit is pakoltunk, amit DU nem is értett, mikor elindultunk. Hát most boldogok vagyunk, mert feleannyira fagy be a seggünk, mint ahogy anélkül tenné.
A new yorki nők nem normálisak, ezt kb. 10 perc után megállapítjuk.
Aki menő akar lenni, azon télikabát van, amit szívből helyeselünk, ( személyes mottóm, hogy nem a naptárhoz, hanem az időjáráshoz öltözködünk).
És szoknya. Oké.
És nincs rajtuk egyáltalán semmilyen harisnya. Kb. 5 fok van, jeges széllel megtámogatva.
Ezért aztán mindegyik olyan libabőröket visel a pucér lábán, hogy fel tudná rá akasztani a télikabátját.
És állatira szorítania kell a fogát összefelé, hogy ne kasztanyettázzon, ami ugyan az arccsontot előnyösen kidomborítja, de kölcsönöz némi maszkulin jelleget a nagyon menőség mellé.
A nem menőkön nadrág van, vagy vastag harisnya és nagyon nem cool egyik sem, viszont szemmel láthatóan komfortosabban érzik magukat, mint az elmeháborodott másik fele. És az arcélük is nőiesebb.
Elgondolkozunk rajta, hogy miért vagyunk mi ennyire idióták, hogy Kalifornia, Arizona, Utah és Nevada napsütése után ide jöttünk ebbe a szeles, koszos, barátságtalan, hideg városba?
Ezen már a Bryant parkban morfondírozunk, (mert persze közben kötelességszerűen várost nézünk), ahová kellemesen süt a nap, kicsit kevésbé metsző a szél, de legalább szépek a virágok és van szék ahová leülhettünk.
Majd elalszunk.
Mind a ketten.
A hidegben. Ülve.
Többször is.
Úgyhogy még szinte dél sincs, mi már ebédelünk és alig várjuk, hogy behatolhassunk végre a nyamvadt szobánkba.
Egy óra alvást engedélyezünk magunknak, de annyira elgyötörtek vagyunk, hogy este 7, mire sikerül magunkat kivonszolni.
Azért repültünk éjjel, hogy majd jól alszunk a gépen és lesz egy plusz napunk…
De legalább rögtön mehetünk is vacsorázni. Az Andrews Cafe igazi pirosboxos diner, igaz, sárgában, de a többi stimmel. Nagyon helyes kis pincérünk van, aki a sajtos melegszendvics és hamburger mellé némi otthonosságot kölcsönöz a helynek.
Ennyi az első napunk, láttuk a JFK egyik csücskét, Manhattan egy részét, a Bryant parkot, a Grand Centralt, aminek a kajálós alsó része valami rémes, tele homelessel és ketyóssal, meg kosszal , a Time Square-t, ahol a Hard Rock Cafeban üldögéltünk egy jó darabig, megkóstoltuk a Hale & Hearty leveseit, embert néztünk, ellenőriztük, rendesen vált-e színt az Empire kivilágítása, megfagytunk, kóvályogtunk kicsit a Macy’s-ben, ahol fantasztikus kirakati -és belső installációk vannak, rácsodálkoztunk a Korea Town-ra, majd 11 körül beájultunk az ágyba.
imádomimádomimádomimádom
tudomtudomtudom