Otthon sütök megint

Érdekes mód meg is csappant a nagy lendületem, ahogy a lehetőség kínálkozott, de rögtön.
Eddig szünet nélkül agyaltam, milyen csoda dolgokra lennék képes, ha megint lenne saját sütőm, de a  körülmények ugye megakadályoztak.

Aztán jött az új szerelő, mert a régi bizonyos tragikus  események miatt már nem szerel nálunk többé.
Az új kiválasztása hasraütéssel történt, mondván, hogy innen már csak felfelé vezet.

És jött is ő, az Új Szerelő. Csak egy kicsit késett, ez már gyanús volt.
Energikusan kipattant az autóból, közölte, hogy nagyon csípi a kutyákat, dehogy fél, valamint a ceremóniát mellőzve letegezett, ami már eleve gyanússá tette.
Ha ennyire rossz a szeme, hogy fogja a sok kicsi bizgét megkülönböztetni egymástól.

Beruganyózott a konyhába, menet közben megabajgatta a kutyákat, majd megkérdezte, hogy megmoshatja-e a kezét.
Mert hogy ő úgy szokta, ha valahová bemegy lakásba, megmossa. Hogy ne vigyen be máshonnan koszt. És most meg még boltban is volt, na ott meg aztán van kosz bőven, szóval koszos a keze és nem fogná meg a sütőt a boltikoszos kezével.
Akkor már gondolkoztam rajta, lehajtsam-e a fejem a cipőjére, örök elkötelezettségemről biztosítva.
Még a gyerekorvost sem sikerült rávenni, hogy megmosdózzon, mielőtt a gyereket összefogdozná.
Ez meg csak úgy jön valahonnan és megmossa a kezét.

Miután ez megvolt, kiszedte a sütőt a helyéről, kicsit hümmögött magában miközben végigbogarászta.
A hümmögés rossz jel, nagyon rossz.
Hümmögés közben elmesélte hogy az ő kutyája miket tud csinálni, és hogy mennyire aranyos, pedig ronda eléggé, na de hogy ő is az, mégis milyen aranyos ő is.
Aztán abbahagyta a motyorgást-anekdotázást, összedugott két kis basztikulint, rámvigyorgott és közölte: na most már süthetsz éjjel-nappal.
Sütő vissza, bekapcsol. Működik.

Nem is tudom, olyan két hónapot vártam arra a rohadt drága mákszemnyi kis izére, ami, mint kiderült, felesleges volt, vándoroltam a sütnivalóimmal mindenfelé, rojtosodott az idegem  a nem annyira drága emlékű régi szerelővel folytatott párbeszédeinktől és még ugye fizikai munkát is kellett végeznem, hogy…eltávolítsam a nyomait.

Ez meg idejön, vigyorog, mossa a kezeit és megcsinálja. Gyorsan.
Kevés pénzért.
Relatíve.
Majd mikor megérdeklődöm, hogy hol rejtőzött a szükség óráiban, és hogy elvenne-e feleségül, ha gyorsítottban elválok, közli, hogy persze, szívesen. Csak az a kis gond van, nemsokára külföldre költözik, mert sajnos itthon csak úgy tudna megélni, ha átmegy rablóba és közben még csal is kicsikét, az meg nem fekszik neki.

Így aztán érzékeny búcsút vettem tőle és ünneplés gyanánt egy  prózai zöldségfelfújttal avattam fel a sütőt, feltámadása alkalmából.

Csodálatos terveim, miszerint felejthetetlen dolgokat fogok sütni, ha megint működik a sütő, megfenekleni látszanak. Azért készült egy tepsi mákos kocka azóta, de azt sem nevezném műalkotásnak, ha jó is volt.

Hiába a szárnyaló elme, ha a hétköznapi fizikai lét visszahúz a valóság göröngyös talajára.