Hosszú téli délutánokon jól jön, ha valami ígéretes animációs filmet tesztelhetünk.
Különösen praktikus időtöltés,ha unatkozó, már nem kicsi-de még nem nagy gyerek van háztartásunk tagjai között.
Mellesleg ez jelentősen meg is nehezíti a dolgot, dedós film (amit mi magunk szívesen megtekintenénk, a gyereket alibiként magunkkal vontatva) szóba sem jöhet.
Ilyenkor nem ér megvárni, ha már nem csak plázákban játsszák a kiszemeltet, sóhajtsunk nagyot, vegyük rá erővel az alfahímet, ő se vonja ki magát és kerekedjünk fel.
Kritérium, hogy egyes, kissé klausztrofóbiás egyének a sor legszélére ülhessenek (lépcső mellé kérem!), de ha minden egyben, kukorica, perec betárazva, átadhatjuk magunkat az önfeledt szórakozásnak.
Már ha sikerül eltalálnunk, mit nézzünk meg.Ha az elején szorítjuk a karfát és magunkban felháborodunk, hogy szegény kutyát mennyire átverték, akkor nagyjából sínen vagyunk.
Jókat derülünk a galambcsávók laza dumáján, berzenkedünk a gaz macska terrorja láttán, de hagyjuk magunkat bevonódni és benyeljük a kissé elcsépelt közhelyeket, nem bánjuk, hogy a recept ismerős.
Aztán eljön a perc, mikor vonzódni kezdünk a macskához is, sőt, kifejezetten belopja magát a szívünkbe, bár a hörcsögnél már kissé csóváljuk a fejünket, de még azt is megbocsátjuk. Egyszóval sikeresen indulhatnánk a „mozikészítők álomnézője” cím elnyeréséért.
Elfelejtjük, hogy a kutya nem is tetszik, olyan izén néz ki igazából, de annyira megejtően tud nézni, hogy szinte kenterbe veri a sajátjainkat.
Az ugyan nem teljesen tiszta, miért szelik át az összes államokat, hacsak nem földrajzos segédanyagnak készült, de hát végül is nem mindegy?!
Drukkolunk, hogy célhoz érjen, lehetőleg minél kevesebb fejreesés és szomorúság nélkül.
A végefelé jön a még nagyobb dráma, szívünk szakad, kutya filmvásznon még ilyen tragikusan nem ballagott.
De aztán persze nem is lenne az, ami, ha a végén nem fordulna minden jóra, és nem lenne megszívelendő tanulság, amit szerencsére nem rágtak teljesen a szánkba.
Mit mondjak, felhőtlenül szórakoztam, meghatódtam ahol kellett, nevettem, ahol azt kellett, nem öntöttem szét a gyerek kukoricáját, milyen igényem lenne még?És ne hallgassatok senkire!
A macska a legkirályabb.
Már ha sikerül eltalálnunk, mit nézzünk meg.Ha az elején szorítjuk a karfát és magunkban felháborodunk, hogy szegény kutyát mennyire átverték, akkor nagyjából sínen vagyunk.
Jókat derülünk a galambcsávók laza dumáján, berzenkedünk a gaz macska terrorja láttán, de hagyjuk magunkat bevonódni és benyeljük a kissé elcsépelt közhelyeket, nem bánjuk, hogy a recept ismerős.
Aztán eljön a perc, mikor vonzódni kezdünk a macskához is, sőt, kifejezetten belopja magát a szívünkbe, bár a hörcsögnél már kissé csóváljuk a fejünket, de még azt is megbocsátjuk. Egyszóval sikeresen indulhatnánk a „mozikészítők álomnézője” cím elnyeréséért.
Elfelejtjük, hogy a kutya nem is tetszik, olyan izén néz ki igazából, de annyira megejtően tud nézni, hogy szinte kenterbe veri a sajátjainkat.
Az ugyan nem teljesen tiszta, miért szelik át az összes államokat, hacsak nem földrajzos segédanyagnak készült, de hát végül is nem mindegy?!
Drukkolunk, hogy célhoz érjen, lehetőleg minél kevesebb fejreesés és szomorúság nélkül.
A végefelé jön a még nagyobb dráma, szívünk szakad, kutya filmvásznon még ilyen tragikusan nem ballagott.
De aztán persze nem is lenne az, ami, ha a végén nem fordulna minden jóra, és nem lenne megszívelendő tanulság, amit szerencsére nem rágtak teljesen a szánkba.
Mit mondjak, felhőtlenül szórakoztam, meghatódtam ahol kellett, nevettem, ahol azt kellett, nem öntöttem szét a gyerek kukoricáját, milyen igényem lenne még?És ne hallgassatok senkire!
A macska a legkirályabb.
Micsoda?
Ja?! A gyerek?
Menet közben nem értem rá figyelni, de azt mondta utána, neki is tetszett.
(kép innen)