Úton: Antelope Canyon
Vacsora közben megtervezzük az Antelope Canyonos kiruccanást. Többen ajánlanak online jegyet, mi annyiban maradunk, hogy jó nekünk helyben.
Kicsit macerás eldönteni, a Lower vagy az Upper Canyont nézzük meg, tekintettel arra, hogy nem csak a kulcsok Houdinije, hanem klausztrofóbiás is vagyok némileg.
Némi szörfölés után kiderül, vannak mások is számosan így (nem a kulcsokkal), és ők az alsó canyont ajánlják, mert ugyan ott is vannak részek, ahol át kell szuszakolódni, de ott szinte végig nyitott felfelé, látszik az ég. És az is kiderül, a reggeli órákban a legszebbek a fények, ami nekünk pont passzol a terveinkhez.
Így aztán reggel arrafelé vesszük az irányt. Először jól elmegyünk másfelé, aztán megállapítjuk, hogy ez azért annyira nem szép környék, a végén megtaláljuk az indulási pontot.
A korai időpont ellenére jókora sor van, kiderül hogy aki neten vett jegyet annak ugyanúgy sorban kell állnia.
Irtó lassan megy a dolog és ugyan ezerrel süt a nap, de olyan hideg van, hogy nagyon örülünk, hogy hoztunk melegebb dzsekit.
Van egy csomó japán különböző csinos és lenge hacukákban, hát látom a szemükön, hogy ölni tudnának a dzsekimért. Sőt, már a lepelnyi sálamért is (ha lenne náluk párnahuzat, tutira felvennék), amit szintén magamra csavargattam. Húsz percenként indulnak a csoportok, de legalább negyvenet álldogálunk a jegyért és még így is szerencsénk van, beleférünk a sorban állás után 20 perc múlva indulóba épphogy.
A belépő 20 dollár, meghatározott időközönként 42 dollárért indulnak kis létszámú fotós túrák. Ott kifejezetten a fotózásé főszerep, a vezető profi fotós aki tudja, hol milyen beállítások előnyösek és lehet tripodot is levinni. Biztosan nagyon klassz az is, de később mi is pont egy ilyen párfős fotós csoporton nyomakodunk át, szóval ez nem azt jelenti, hogy egyedül vannak lent és zavartalan a terep.
Amióta eljöttünk Los Angelesből, gyakorlatilag végig törzsi területeken mentünk át.
Ez a rész a navajo indiánoké, a túrszervező cég is indián tulajdonban van.
Kísérő nélkül nem is lehet (elvileg) a területre bemenni. Mivel ezen a részen előfordulhat hirtelen nagy mennyiségű csapadék, ami áradatként végigsöpör a lent fekvő területeken, nem veszélytelen a dolog. A canyonokat is ez a csapadék vájta ki és formázta az évmilliók alatt.
Az érdekes az, hogy itt a közvetlen környéken nem gyakori a bővebb eső, a legutóbbi komolyabb esetnél a kb. 10 km-re fekvő területen hirtelen lezúdult nagy mennyiségű csapadék öntötte el a canyont.
1997-ben egy ilyen áradás következményeként 11 turista meghalt. Utána több változtatás történt, a falétrákat kicserélték fémre, elhelyeztek egy fentről leereszthető hálórendszert, amibe kapaszkodni lehet ha megindul az ár, azonnali riasztás érkezik a meteorológiai figyelő szolgálatoktól. Ennek ellenére 2010-ben egy ilyen hirtelen árban mégis többen bent rekedtek az Upper Canyonban.
A szervezők rossznak ígérkező idő esetén nem is indítanak túrát, le vannak zárva a lejárathoz vezető bekerített részek. Aggodalmasan kémleljük az eget, de szerencsére nincs egy zsebkendőnyi felhő sem.
Miután kollektíve megfagyott mindenki (kivéve a nagyon bölcseket ugye), nekivágunk a nagy pusztának. Eddig én úgy képzeltem, hogy nő ott egy hegy, amiben benne van a kanyon, ahová megyünk. Hát a hegy az nő, de úgy néz ki, mintha alföld lenne, szóval megyünk a nagy lapályon. Aztán van egy kis dombocska amiből ki nem néznél semmit. És nem is. Mert akkor lemászunk egy vaslépcsőn és ott van.
Ez a sokadik dolog az utunk folyamán, amiről sosem gondoltam volna, hogy látni fogom életnagyságban. Nem képernyővédőként, nem ismeretterjesztő filmben, nem magazinban, hanem végigjárható, megsimítható, áll-leesős igazi, saját élményként.
A vezetőnk elöl halad, szerencsére viszonylag csendes csoportot kaptunk ki, az őrületes mindenrőlkellkép is visszafogott.
(Ó, hát persze hogy én is itt fényképeztem a legtöbbet…)
A színek viszont nem visszafogottak.
Nem is nagyon van mit mondani róla, ez tényleg olyan, amilyen nincs.
Ide nem kell photoshop, itt a természet saját maga szolgáltatja a hihetetlen színeket.
Pont besüt a nap, narancsvörös színrobbanás akármerre nézek.
És közben simítom végig az évmilliókkal ezelőtt kivájt falakat, tekergetem a nyakam felfelé, látni akarok mindent. Muszáj a kezemet végighúzni a sima falakon, minden alkalommal megzavarodnak az érzékeim, ez bizony kő, még ha másképpen néz is ki.
A simítgatással kicsit alábbhagyok, amikor a vezetőnk kedélyesen elmeséli, hogy tegnap nyolc csörgőkígyót vittek ki, szeretnek a kis kedvesek behúzódni ide. Ettől a pillanattól nagyon figyelmesen nézek a lábam elé, nem akarnám összeszedni előlük a maradékot.
A színek ott is lenyűgöznek, ahol nem süti direktben a nap, karamell, tejeskávé, lágy barnák és narancsok, és a homokkő textúrája mindennek valami valószerűtlen puha árnyalatot ad.
Vannak részek ahol úgy kell átnyomakodni, szinte a talpnak sincs hely, de fölül ott az ég, eszembe sem jut semmiféle fóbia.
Aki valamennyire korlátozott a mozgásban, annak talán inkább a felső kanyon való, itt létrázni kell néhol.
Egy beszögellésben megállunk, kísérőnk rögtönzött koncertet ad indián furulyával. Bánatos dallam, de valahogy mégis nagyon illik ide.
Tovább haladunk a narancsban izzó csíkos kanyarulatok között, minden szögletnél más színek és formák.
A túra egy órás, alapvetően nem túl nagy távolságot teszünk meg, van idő bámuldozni. De azért el tudom képzelni, milyen lehet ide lejönni ekkora társaság nélkül és szép csöndben végigjárni. Persze előtte valaki biztosítson jó időt és hordja ki a nyavalyás kígyókat.
Aztán felmegyünk újra a felszínre.
Visszanézve egészen valószerűtlen látvány, ahogy az emberek kibukkannak a hasadékból. Pár lépésre eltávolodva szinte egyáltalán nem látszik, hogy van ott valami, olyan mintha valami varázslat lenne, ahogy sorra jönnek elő a népek.
A fejünk-szemünk-érzékeink tele vannak az imént látott hihetetlenséggel.
De azért abban gyorsan megegyezünk, hogy akkor dobjuk meg a napot még jobban és menjünk vissza a Horseshoe Bendhez. Ide igazán közel van és ugyan ellenkező irányba indulunk, meg kell néznünk nappali fényben is.
Nem tudom, lehet-e még emelni nem hogy a mai napra a tétet, hanem úgy egyáltalán, de szerintem nem.
1 hozzászólás
[…] a Horseshoe-t nappali fényben. Ugyan az érzékszerveink telítődve vannak mindazzal, amit az Antelope Canyonban láttunk, visszakanyarodunk kicsit és ismét átvágunk a homokdűnék között, hogy lenézzünk a […]