Úton: Page, Horseshoe Bend, A kulcsok őrizője
Eddigi legjobb ár-érték arányú szállásunk kétségen felül a Page Boy Motel. Motelben, legalábbis olyanban, ami beismeri a motelségét még nem aludtunk. Semmivel nem rosszabb, sőt, mint a kingmani szállásunk, ami a duplájába került. Ráadásul ott az esztétikai érzékünk is erősen sérült.
A szoba tiszta, van minden ami kell, tisztálkodáshoz, reggeli kávéhoz-teához, kilátás a medencére, parkoló az ajtó előtt és free pop-corn a recepción.
De ami még fontosabb: van mosoda. Már nincs tiszta ruhánk, amit előre ki is kalkuláltunk otthon és az egyik legnagyobb előnye a helynek a mosoda megléte volt otthonról nézve.
1 dollár a mosás, ugyanennyi a szárítás.
A negyeddolárosok komoly értéket képviselnek jelenlegi helyzetünkben, ezzel működik minden automata.
A recepción veszünk egy mosó-öblítő kapszulát, összeszedjük a cuccunk és elvonulunk mosni.
Ennél a műveletnél fontos szerepet kap az általam egyik legfontosabb úti kelléknek minősített darab.
A párnahuzat.
A párnahuzat jó, ha nem vagy benne biztos hogy IGAZÁN tiszta a párna (én nem szoktam ebben biztos lenni, sehol), lehet bele törölközni, ha minden kötél szakad, lehet bele csomagolni a törékeny cuccot, alkalmilag szatyornak is megfelel, nagy körültekintéssel kiválasztott darab sálnak hordható, szóval na. Jó ha van. Most pl. a szennyesünket pakoljuk bele.
A mosoda nem egy bonyolult hely, bepakolod a koszos ruhát, bedobod a kapszulát, 4 db 25 centest benyel és indulhat a mosás, aztán vagy bevárod vagy mész addig is dolgodra.
Normális népeknél így van ez.
Nemnormálisak akkor jönnek rá, hogy hopp, nincs meg a szobakulcs, amikor már javában darál a mosógép. És a kulcs sehol. Sem a zsebekben, sem a kézben, sem az asztalon, sem sehol.
Egész úton én vagyok a kulcsfelelős, mert mindkét válltáskámban van egy karabineres madzag, ami nagyon praktikus, csak ráfűzöm a kulcsot ami így tutira nem esik ki, és bárhol kóvályog a táskában, a madzaggal elő lehet pecázni.
Most nincs nálam a táska, de persze a kulcsot begyűjtöttem, mert “nálam van jó helyen”. Annyira jó helyen, hogy senki nem fér hozzá.
Mi sem.
Eléggé kellemetlennek mondható a dolog.
Egyfelől, ki az az izé, akinek megvolt a kulcsa amikor egy helyiségbe bement, ahol semmi nincs igazából, ami elnyelhetné a kulcsot, de kifelé már nincs meg az átok szerkezet.
Oké, kifizetjük az árát, de hát alig érkeztünk meg, máris hülyét csináljunk magunkból?!
És különben is: meg kell lennie, nem nyelhette el egy fekete lyuk.
Nem lehet.
Tűvé teszünk mindent, benézünk minden alá, összes zsebet végignézzük, nálad van, de nem mert te mindig elveszed, de most nálad maradt, de nem.
A kulcs sehol.
Úgyhogy mosógép kinyit (felültöltős) és a kulcsbiztos kezemmel kihalászom a retkes vízből az összes cuccot egyenként, mert kétségtelen, hogy valahogy belekavartam a szennyes közé.
Közben tör a frász, hogy otthonról több ezer kilométerre csapatom magam agyon az árammal egy szaros kulcs miatt. Ami persze nincs a cuccok között.
DU visszaszalad, hátha valahol leejtettem, ami lehetetlen egyébként, mert amikor bementünk a mosodába, még a kezemben volt a kulcs, de mostanra valahogy minden lehetségesnek tűnik.
Amíg szegény visszalohol, ki tudja miért, még egyszer áttapogatom a zsebeim.
És a szemét kulcs a jobb első farmerzsebemben van.
Ahol már úgy hatszázszor néztem, persze csak kívülről végigtapogatva, mert ugye lehet azt érezni, ha van valami a zsebben.
A kulcs lapos és csak egy szintén lapos rézfityegő van rajta én meg pont annyira fogytam le mióta túrázunk, hogy a galád besimul a csípőcsontom alá.
Hát így vigyázok én a kulcsokra, beépítem az anatómiámba.
Ettől egy darabig hisztérikusan röhögünk, majd úgy véljük, nem kellenek senkinek pont a mi pizsamagatyáink és amíg mosódnak, inkább megnézzük a Horseshoe Bendnél az alkonyatot.
Kb. 10 kilométerre van és ennyit igazán megérdemlek, miután ilyen hősiesen megleltem a szobakulcsot. Jókora parkoló van, a népek zöme már visszafelé igyekszik, mert alkonyodik erősen.
Kb. 1 km-t kell gyalogolni a kanyarig, már az odavezető rész sem akármilyen, púderfinom vöröses homok, fura fűfélék és még furább, minden lépésnél fotózkodó messziről jött népek.
A kanyarulat 1300 méter magasan fekszik a tengerszinttől számítva és 300 méteres szakadékba zuhan aki elvéti a lépést. Lent a kanyarog a Colorado folyó, amiből a Grand Canyonnál csak egy vékony kis szalagot láttunk. Holnapi úticélunk mellett talán ez a legtöbbet fényképezett része Arizonának.
Szelíd esti fények, és persze itt is öngyilkosjelöltek csapatai. Egészen dzsembori hangulat van egyébként, amibe én nem folyok bele, mert a meredély szélén tartják.
Kicsit odébbról is csoda az egész, a víz olyan, mintha fagyos zöld csíkok szabdalnák, a sziklák lilásnarancsban játszanak, nekem meg az jut eszembe, amikor három évvel ezelőtt lemondtam az egész útról.
Meg hogy mennyire előkelő helyen volt a bakancslistámon ez itt, és sose gondoltam, hogy itt fogok ülni és üdvözülten bámulok körbe.
És tessék, most mégis itt vagyunk, a hajamat arizonai szél fújja a szemembe, mindkét cipőmben fél kiló vörös homok van, és hát kit érdekel lesz-e még pizsamagatyám, mikor visszamegyünk.
Megvárjuk míg már épp csak látni, visszafelé DU egy jókorányi gyíkkal fut össze a füvek között, ami mindkettejüket gyors eliramodásra készteti, ellenkező irányokba.
Visszatérünk meghitt mosodánkba, ahol tisztán, illatosan és hiánytalanul vár minket a holmink, amit átpakolunk a szárítóba.
Miután ilyen rutinosan (még a kulcsaink is megvannak) vesszük az akadályt, megint magára hagyjuk a cuccot és elmegyünk hogy vacsora közben megtervezzük a holnapi programot.
Legutóbbi hozzászólások