Vegas, baby!
Abban biztos voltam, bármennyire elcsépelt is, hogy ha egyszer eljutunk oda, akkor a ‘Vegas, baby’ egészen biztosan el fog hangzani valamikor valahogy. Egyszerűen nem lehet kihagyni és kész.
Úgyhogy amikor kiléptem az ajtón ami mögött eldőlt, mi lesz a programom a következő hónapban, az első dolgom az volt hogy felhívtam DU-t és csak ennyit mondtam neki: Vegas, baby. Aztán csak örültünk.
És most meg itt vagyunk, a távolban a halvány szmogban kirajzolódik a közepe ennek a furcsa, hihetetlen helynek.
Tornyok, hihetetlen méretű, aranyfényben csillogó, gigantikus épületek, kaotikus forgalom, azt sem tudjuk, merre nézzünk.
És ha nem is better call Saul, de Ed és Farhan embertelen nagy plakátja mindenhol az út mentén. Reménykedünk, hogy nekünk nem kell hívnunk, meg abban is hogy simán elnavigálunk a kolosszális méretű szállodák között a miénkhez. Annak is lehetőleg a parkolójába. Már messziről látszanak a csipkés vártornyok, megtalálni nem nehéz az Excaliburt.
Annak idején mikor Marcsival konzultáltam, az egyik jó tanács, amit adott, hogy mindenképp a Stripen nézzünk szállodát.
Egyfelől mert ott van élet, másfelől meg a mellékutcák, bármilyen hívogató az ottani hotelek képe a neten, este-éjszaka tele vannak mindenféle fura népekkel és nem túl kellemes ilyenkor arrafelé mászkálni.
Így esett az Excaliburra a választás. Egyfelől majdnem a Strip közepén van (a helyszínen aztán kiderült, hogy ez az életben másképp néz ki), másfelől meg eléggé olcsó volt.
Maga a parkolóba való betalálás nem egy nagy cucc, de szabad helyet találni annál inkább. És akkor még nem is tudjuk, hogy pusztán az, hogy parkolóból jövünk-megyünk, mennyi talpalással jár. Mert ugyan a parkoló a hotel háta mögött van, odabent akkora távolságok vannak, hogy garantált a testmozgás.
És előre rosszul vagyunk, mennyit kell majd várni a becsekkolásnál, mert sok véleményben emiatt panaszkodnak.
Szerencsénk van, este 7 óra, és talán 10 perc összesen a procedúra, aztán mehetünk is felderíteni, melyik toronyban milyen kilátású szobát kaptunk. Az a tíz perc sem unalmas, a hotel alsó szintje maga a kaszinó, tele automatával, játékasztallal, van mit nézni.
Az előző szállásoknál nem voltunk elkényeztetve ez ügyben, itt viszont (bár a középső épület van közvetlenül alattunk), a hegyekre és a városra látunk. Gyorsan (amennyire úgy 1 kilométert meg lehet gyorsan járni) becuccolunk és már megyünk is kifelé. Ami konkrétan azt jelenti, hogy nem ám csak úgy kiugrunk a liftből és pár lépés a kijárat.
Iszonyatos méretek vannak, 28 emeleten 3981 szoba, 9300 négyzetméter kaszinó, van egy jókora medencés rész, 1200 nm spa, nyolc étterem, színháztermek. És még így is csak a 10. legnagyobb hotel a világon. Persze a csak az idézőjelben van, tényleg döbbenetesek a méretek és ebben a tízes listában 6 szálloda vegasi.
Azért valahogy kitalálunk, bár nem könnyű pont a Stripre nyíló kijáratot belőni. És aztán beszippant a tömeg, én ennyi embert az utcán hömpölyögni nem láttam még.
A népek külön megérnek egy bámészkodást.
Van itt minden, lánybúcsús-estélyis-tiarás csapattól a macigatyás suttyókig, bepiált fiataloktól lilahajú öreg hölgyekig, decens úrinépektől a hajléktalanokig. Nem igazán arra vannak az utak, hogy a gyalogosok átmászkáljanak, elég kalandos haladni, a legtöbb helyen egész egyszerűen beterelik a népeket a kaszinókba, aztán találj ki, ahogy akarsz.
Sorba vesszük a New York, New Yorkot, komplett szabadságszoborral, Chrysler Buildinggel, jelly bean -és Hersey bolttal, az MGM-t az aranyoroszlánnal, a Harley Davidson Cafét az eszelős méretű motorral a homlokzatán. Az éttermek csurig népekkel, Sammy Hagarnek nem kell aggódnia, a Cabo Waboban sincs egy szabad asztal sem. Gordon Ramseynél is elég jól megy a burger.
Meg arra is rájövünk, hogy ugyan a térképen nincs messze a Bellagio, azért úgy igazából jól kidöglünk, mire odaérünk. Pont elcsípjük az egyik szökőkutas showt, mindenki kellően el van alélva tőle, mi is.
1200 fúvóka nyomja a vizet 140 méter magasra, 4500 színváltó világítótest gondoskodik a fényekről, mindez egy 3.2 hektáros mesterséges tavon, zenekísérettel.
És akkor még bent nem is voltunk. Az indulás előtti hetekben láttuk, hogy pont amikorra odaérünk, várni fog odabent az új dekoráció, amit évszakonként újítanak meg.
A webkamerán minden nap megnéztem, mit csinálnak LA-ban, meg azt is, ahogy a Belaggioban bontották a régit és építették fel az újat. Ez a hotel az egyik legpuccosabb a városban és külön nevezetes a szökőkút mellett a hallban lévő muránói üvegcsillárról-mennyezetről és a Conservatory & Botanical Gardenről. Ami tulajdonképpen a szálloda hatalmas , üvegtetős belső tere, dekorációját kertészek és dekoratőrök népes hada tervezi és építi meg évente négyszer.
Tengernyi élő virág, bokrok, fák, szobrok, installációk, most éppen keletiesre véve a figurát.
Színek és virágillat, és persze minden grandiózus.
Pont éjfél, mire kicsodálkozzuk magunkat és ugyan csak kb. másfél kilométert kellene megtennünk légvonalban az szobánkig, tutira legalább felényivel több, mire visszakacskaringózunk a New Yorkon keresztül és megtaláljuk a mi tornyunkat.
A benyomásoktól zsibbad az agyunk, nem először érezzük, hogy annyi mindent láttunk, ami egyszerre nem könnyen befogadható.
A méretek, a színek, a sok neon, a hatalmas világító reklámtáblák, a dekoráció annyira hihetetlen, hogy csak próbáljuk magunkat utolérni. Épp csak megérkeztünk és csak kis szeletét láttuk, de annyi biztos, hogy ilyen őrülten furcsa, csodálatos helyen nem hogy nem jártunk még, de alighanem az egyetlen a maga nemében a világon.
Hiába fejedelmi méretű és kényelmes az ágy, eltart egy darabig, míg már egyikünknek sem jut eszébe semmi olyan hogy “és az láttad?!” és hajnal felé elalszunk.
Pedig reggel időben kelnünk kell, irány a Death Valley.
1 hozzászólás
[…] másik Vegasos posztban említettem Marcsit, meg hogy mindenféle hülyeséget kérdezgettem az utazásunkkal kapcsolatban, […]