Az angyalok városa
Los Angeles először is a nagyságával ejt ámulatba. Persze hogy ezt látni lehessen, lehetőleg valami magasabb helyre kell menni.
És az sem árt, ha naplemente előtt érkezünk, aztán megnézzük a kivilágított várost is. Ilyenkor látszik igazán a mérete, ameddig a szem ellát világítanak a fények és ott még mindig a Los Angeles van, ami több városkából épült össze.
1200 négyzetkilométer , az egyik legszínesebb populációjú város a világon, összesen közel 4 millióan lakják, állítólag amerikai magyarok itt élnek a legnagyobb számban.
A végtelenbe nyúló városra a Griffith Obszervatórium magaslatáról elképesztő a kilátás.
Napközben szmogos kicsit, de ahogy a nap lemegy és felgyulladnak a fények, olyan mint egy nagy fénylő takaró.
És ott vannak a filmekből ismert felhőkarcolók, amik nappali fénynél nem annyira szépek, de az esti kivilágításban impozánsan emelkednek a többi épület fölé.
Kihagyhatatlan látvány.
Ahogy a sok kis mesebeli ház is. A nagy villák nem nyűgöznek le, az igazi luxust nem látjuk, mert a nagyon gazdagok házai elbújnak a belátás elől, de ezek az apró házak a buja virágos, zöld kertekkel csudaszépek.
A Getty Centert sem hagyjuk ki, maga a múzeum is lenyűgöző, de az épület és a kert is megér egy látogatást.
Sokan nem ismerik, ezért szerencsére nincs is túl sok ember a Japán kertben, ami a többi los angelesi látványosságról nem mondható el. A kert a San Fernando völgyben fekszik, a hollywoodi hegyek túloldalán.
A stílusát tekintve “vizes kert sétányokkal”, bár ebben nem vagyok egyáltalán otthon, a pénztárnál kapott ismertetőből (és a honlapról) okosodunk.
Minden a helyén, még a levelek is arra állnak, amerre kell. Látszik, hogy odafigyeléssel és gondosan megtervezve készült, és folyamatosan karbantartják. Két kertész dolgozik éppen, autentikus japán ruhákba öltözve metszik a fákat.
Kis ösvények kanyarognak a precízen nyírt bokrok között, a cseresznyefák épp virágoznak, ahogy a gingko is. Utóbbi körül nagy zöld bogarak keringenek, aztán közelebb érve kiderül, hogy nem nagy bogarak, hanem apró kolibrik.
Itt egy japán nő társaságában eltöltünk némi időt, azzal próbálkozva, hogy legalább egy madarat sikerüljön lefotózni. Annyira fürgén cikáznak, hogy szinte lehetetlen elkapni őket.
A Mulholland Drive útitársam-váltósofőröm szerint szintén kihagyhatatlan.
Végigmegyünk a hegygerincen, ahonnan pazar kilátás van, többek között a Universalra, ahonnan kiemelkedik a Harry Potter Wizarding World és a hegyoldalba kapaszkodó, gólyalábakon álló házakra.
Közben sikerül betévedni a Laurel Canyon Parkba ahol megtekinthetjük a helyi kutyafelhozatalt. Hatalmas kutyapark van, folyamatosan jönnek a népek dögnagy autókkal hogy a mindenféle fajtájú ebek kiszaladgálhassák magukat.
Itt kicsit ottfelejtjük magunkat, és a társaságot szemlélve megállapítjuk, a két-és négylábúak is mintha kellemesebben lennének arrafelé szocializálódva.
Az utak jók, a közlekedés sem okoz gondot, hamar felvesszük a tempót bár bent a városban többször elámulunk a közlekedési táblákon. Némelyiken annyi kitétel van, mikor kinek lehet arra menni és kinek nem, hogy sokszor elolvasni sincs időnk, míg zöldre vált a lámpa. Leginkább abban bízunk, hogy ránk egyik kivétel sem vonatkozik.
Igazán dugóba egyszer sem keveredünk a pályákon, a Hollywood Blv. ragad be délutánonként, de hamar rájövünk a kertek alatt merre tudunk a szállásunkra menni.
Ez ugyan muzeális és múzeumi kép, de pont ilyen táblák vannak a városban, menet közben mi inkább figyelünk fényképezés helyett.
(dailynews.com)
A Rodeo Drive-ot is megnézzük, már ha ott vagyunk, DU (drágautitársam) miatt főleg, aki az autókra hegyezi magát. Látunk is mindenfélét, nem csak ott, mindenfelé szaladgálnak itthon nemigen látott autócsodákkal.
Sztárokat nem látunk, de ez pont az a dolog, ami egyikünket sem érdekel.
Angyalokkal sem találkoztunk, de az emberek kedvesek, lazák, mindenhol “Hi” a bevett üdvözlési mód, rögtön hozzáteszik, hogy vagy?, sehol nem futunk bele karótnyelt, barátságtalan népekbe.
Kedvelem Los Angelest, élhető helynek tűnik a hatalmas méretek és kaotikusnak tűnő közlekedés ellenére, de alig várom hogy nekiinduljunk a végtelennek tetsző utaknak.
2 hozzászólás
[…] még mindig nem jutottak el még a feléig sem az államnak. Ezt most megtapasztaljuk, pár nap Los Angeles után nekiindulunk az […]
[…] Los Angelestől a Joshua Tree parkig is élmény volt vezetni, de igazán a Kingman felé tartó részen kóstolunk bele először a látótávon túl elnyúló, nyílegyenes utakba, ahol csak nagy néha jön szembe autó, és előttünk-mögöttünk is csak az út aszfaltcsíkja. A sebességkorlátozást eleinte betartom, de aztán annyira röhejes a néptelen semmiben ragaszkodni a szabályokhoz meg az előírt, helyenkénti 40 mérföld/órához , hogy egy idő után nemigen figyelek a kilométerórára. Az út mentén több helyen ott a figyelmeztetés, hogy a levegőből mérnek, de fölöttünk sincs forgalom, madarakat is elvétve látunk. […]