Kalandjaink a Zakuszka-tanyán
Muszáj figyelnem, nem vethetem el a sulykot. Pedig hajlamos lennék ebben az esetben.
Apró magyarázatként Bakszakáll története. Talán 8-9 éves lehettem, amikor egy korán sötétedős késő őszi napon ballagtam hazafelé az iskolából. Az egyik villanyoszlop alatt mocorgott valami.
Az ilyen mindig gyanus, valamint a legnagyobb belváros forgatagban póráz nélkül csellengő kutya is. Igen nagy munka annyi nép között megtalálni azt az optimista egyedet, aki az ebhez tartozó kötőféket kezében lengetve hanyagul ballag, úgy kilométerrel arrébb.
De hogy a vezérfonalnál maradjak, alaposabb vizsgálat után a mocorgás egy kölyökkutyának bizonyult. Azonnal tudtam, ott nem maradhat, hát anyaian felnyaláboltam és hazafelé indultunk. Az nem tűnt fel, hogy nem is volt annyira kicsi, meg hogy a karom is majd’ leszakadt, olyan súlya volt, lényeg hogy úgy tűnt, ő jól elvan. Az sem volt gyanús, hogy nagymamámat, akivel félúton találkoztunk, olyan basszus hangon ugatta meg, hogy Székely Mihály megirigyelte volna.
Aztán hazaértünk. Ekkor átalakult vérkutyává és mindenkit szét akart tépni, aki méteres körzeten belül megközelített engem. Na, akkor mondta az anyukám: “édes lányom, ezt a vén kutyát hol szedted fel?” Miután a saját, gyógyszerkísérletek elől kicsempészett ebünk is vérmes jószág volt, és nem bírták kiállani egymást, kerestünk neki gazdát, ahol aztán szépen töltötte öreg napjait.
Várkonyi Andi honlapjára vetett a véletlen. Rokonlelkeket ha talál az ember, mindig örül, de itt azért az állam leesett. Hogy egy fiatal lány arra tegye fel az életét, hogy menedéket nyújtson egyébként egészséges, de térdsérülés miatt vágóhídra szánt lónak, út mentén kidobott kutyának, odavetődött macskának, az azért nem mindennapos dolog.
És olyannyira felteszi rá az életét, hogy képes mindenkitől távol egy alföldi tanyára, nem annyira nagy komfortba leköltözni, az végképp nem akármi.
Az egész a névadóval, Zakuszkával kezdődött. Nem ám arról a jóféle babos dologról van szó, amit általában ezen a néven ismerünk. Zakuszka egy ló. Akit Andi felesben vett meg egy barátjával, mert azt gondolta, itt az idő, hogy lova legyen. Mit ád isten, az eredeti tulajdonosok elfelejtették közölni, kicsi kis baj van a jószággal. Nem nagy, épp csak porcleválás van a térdében, mint később kiderült.
Itt kezdődött a lavina, de ezt akkor Andi még nem tudta. A lovat meg kellett persze műteni, aztán még el is törte a térdét. Lett egy lova. Csak épp lovagolni nem lehetett. Hosszas lótárolási bonyodalmak után hősnőnk kénytelen volt hazavinni a lovat hidegkúti családi házuk normál méretű kertjébe. Látom magam előtt a szomszédok arcát, amikor kimennek a kertbe, hogy kiaggassák az ágyneműt és a másik portáról egy barátságos lóarc bámul rájuk…
Végül aztán sikerült jó helyet lelni a négylábúnak, de hogy hogy nem, Andit megtalálta még három hasonlóan délceg állapotú, levágásra ítélt ló, valahogy akadt négy kutya, meg két macska is. Ez már vészhelyzet volt logisztikailag, aztán a sors úgy hozta, sikerült Balástyán egy tanyához jutnia, ahová levihette a seregletet.
A történetbe akkor kapcsolódtam be, legalábbis elméleti szinten, mikor már innen elköltözve Mátracserpusztára került a menhely, szépen felszaporodott állománnyal. Azon túl, hogy remekül szórakoztam a történetein, belegondoltam, milyen hatalmas munkát vett a nyakába azzal, hogy befogadja ezeket a jobb sorsra érdemes állatokat, akikre egyébként a vágóhíd, vagy menhelyi elaltatás várna.
Nagyon lelkes lettem. Van ilyen, tényleg? Biztos vagyok benne, rajtam kívül más is eljátszott a gondolattal, hogy valami ilyesmibe belevág. Aztán maradt a gondolat, és a maximális létszám, két darab befogadott kutya.
De ő megcsinálta.
Legújabb szerzeményét egy tíz éves kutyát az Illatos útról, az elaltatás elől menekítették hozzá. Jó ég, tíz kutya. Én ezzel a kettővel sem bírok időnként.
Olyannyira csodálkoztam, hogy ebből egyenesen következett, levelet írtam neki, nem bánná-e, ha személyesen gyömöszölnénk meg az állományt?
Nem bánta. Így esett meg, hogy az iskolai szünet hetében Sarjjal együtt felkerekedtünk és nekiindultunk látogatóba. Az azért jellemző, sikerült kiválasztanunk azt az egyetlen napot a hétből, amikor hideg volt és esett. De ez sem volt gond, vettük az összes akadályt és a ritka vacak úton a hegyoldalban végül megérkeztünk a Zakuszka-tanyára.
Annak dacára, hogy szegény Andit kínozta valami nyavalya, nagyon helyesen fogadott minket. Nem is vacakoltunk formaságokkal sokáig, Flex kutyán kezdtük a gyömöszölést, majd valami medvenagy jószág közeledett. Ja, az csak Igor, intett Andi. Igor egy kaukázusi, aki ismeri a fajtáját, annak nem kell magyaráznom, nem egy öleb. A heveny szívrohamtól az mentett meg, hogy a tanyanaplóból már felszedtem a kellő információt ennek elkerülésére, Igor ugyanis legjobban oldalvást fekve szereti tölti a napjait, lehetőleg mélyalvásban, ezen felül szelíd mint a szopósbárány. Ennek bizonyságát is adta, kedvesen nekem dőlt, majd csábosan pillogott rám a fejét hátrafelé tekergetve. Ő sem tiltakozott egy kis masszírozás ellen.
Némi répákkal a kezünkbe cserkésztük be az első lovat, de igen hamar kiderült, nem kell cserkészni. Cica ugyanis teljesen vak. És kedves, szelíd, és előírásszerűen bársonyorrú.
Persze kiváncsiak voltunk a ménes többi tagjára is. Arra a kérdésre, ők merre vannak, Andi nagyvonalúan elmutatott oldalvást, ahol csak a végtelen messzeséget láttam, de végül is, ő tudja.
Nekiindultunk a domboldalnak, ahol némi gyaloglás után még mindig nem mutatkozott egy darab ló, de még egy árva más jellegű négylábú sem. Aztán kiértünk a fák közül és tényleg. Egy csomó ló legelt szanaszét, a nagyon távolban álmaim szamárkája, itt-ott egy póni, csak a kontraszt miatt. A legelőnek a szélei a távolba vesztek, azt hiszem bármelyik ló összetenné a patáját, ha ilyen helyen lehetne.
Kénytelen vagyok bevallani, minden imádatom ellenére abszolute nem értek a lovakhoz. Lógazdának szót fogadok, ha elirányít,hol merre álljak a ló mellett és merre ne, de néhány lovas kalandon és azon kívül, hogy Sarjat hurcoltam egy darabig lovagolni, teljesen tudatlan vagyok.
És azon is elcsodálkozom mindig, hogy ekkora nagy, eszes állatot irányítani lehet. Arról pedig a lovak és az öszvér tudna mesélni, hogy nem csak irányítani, hanem véresre verni, láncon tartva kínozni is lehet. A szerencsések, akik ettől Andi révén megszabadultak, óvatosan cserkésztek be minket. Volt, aki bizalmatlanul tartott a távolságot, de kisvártatva közelebb jöttek és volt pillanat, amikor egyszerre négy barátságos lófej szuszogott a nyakunkba.
Az ugye megvan mindenkinek, hogy ki kell várni, míg az állat kezdeményez? Ezek kezdeményeztek. Na most az van, hogy ha bejutok egy lóval dúsan ellátott, ámde kisebb méretű karámba, általában ilyenkor kicsit kényelmetlenül vagyok. Ki tudja, mit hoz a jövő? Megijednek, vagy összetalálkozik két rivális, mit tudom én, aztán rajtam vezetik le… De itt hely volt. Hatalmas hely. És saját jószántukból jöttek oda, nem én tukmáltam magam rájuk. Óriási volt. Komolyan. A gyerekemből időnként csak a lábait láttam, egyébként meg deréktól felfelé érdeklődő lovakban végződött. Jól táplált, előírásszerűen kerek fenekű lovakban. Pedig a zöme nem ilyen állapotban került a tanyára.
Ennél érdekesebb csak akkor lett volna, ha nincs olyan gusztustalan nyálas idő, de akkor ez minket nem érdekelt. Mikor túlestünk az első rohamon, szamárnézőbe mentünk. Ő ugyanis nem jött oda, naná, minek fáradjon, úgyis megyünk mi. Bár komplexusaim egyik fő oka, hogy Hős nem enged a kertünkbe szamarat hozni, mert egy kegyetlen, mord lény (nem a szamár!), és nagyon helyes volt a szóban forgó laskafülű lény, kedvencem mégsem ő lett.
Neve: Café, fajtáját tekintve öszvér. Fehér, puha, extrahosszú ultrabársonyos orral, és angyalian kedves, szelíd természettel. Ő szintén a sanyarú sorsúak táborába való, gazdája hosszú évekig tartotta láncon, nem mozgott semmit, bónuszként azonban időnként alapos verést kapott. Megmentésének története sem érdektelen, az NLC fórumosai dobták össze a pénzt, hogy meg lehessen szabadítani kedves tulajdonosától.
Ha láttatok még szeretnivaló állatot?! Andi elmesélte, hogy dacára előéletének, még mindig nem bírja az embereket utálni, soha semmi körülmények között rúgni, harapni eszébe nem jutna.
Elidőznék még itt szívesen, mert simogattunk pónit is, meg mindenkit, aki hagyta magát, de még várt ránk a kutya-és macskasereglet temérdek lelkes tagja.
A házhoz visszaérve Flexen kívül a farral és jóindulatú vigyorral bőven ellátott Mucus, és Cefre a fentebb említett Illatos útról származó öreg kutya fogadott. Rajta még mindig az látszik, hogy képtelen elhinni, van valakije. Mostanra talán már oldódott, köszönhetően a jó élményeknek, de akkor olyan félve fogadta a simogatást, hogy eléggé facsarodott a szívünk. Aztán megérkezett az áradat, a többi eb. Flexet kivéve az összes kutya innen-onnan került Andihoz. A macskák a teraszon üldögéltek, sztoikusan tűrve egyfelől a mi maceránkat és az időnként rajtuk keresztül áramló kutyatömeget. Ez is fantasztikus, hogy egy ilyen szedett-vedett előélettel bíró kutyasereglet és a hasonló macskabanda ilyen szépen elvan egymás társaságában.
Mi is jól elvoltunk velük, nagyon készségesen hagyták magukat abajgatni, volt amelyik nagy lelkesedéssel fogadta az udvarlást és volt, amelyik még nagyobbal.
Nagyon jó volt látni, mennyire jól érzik magukat, jól tápláltak, mint akiknek mindig ilyen fényes jó dolguk volt.
Azért az igazság kiderül Andi tanyanaplójából.
És hogy Andi milyen? Olyan, hogy egész idő alatt, míg ott voltunk, eszembe sem jutott, milyen nagy feladatot vett a vállára. (Mellesleg elég vékonyka kis válla van.) Az sem jutott eszembe, ami előtte azért ott volt, eléggé rendkívüli dolog feladni majdnem mindent, azért, hogy segíteni tudjon az állatokon. Meg az sem jutott akkor eszembe, mennyi rengeteg munka van benne, hogy így néznek ki, meg hogy őt nemigen szponzorálják neves multicégek, gyakorlatilag a tehetsége a fedezet és az időnkénti kis segítség, amit állatbarátok nyújtanak. Az sem jutott eszembe, hogy festőművészi tehetségéből talán máshol már kétszer ennyi állatnak lehetne nála jó dolga. Az sem hogy ez olyan szolgálat, ami estétől reggelig, reggeltől estéig tart.
Mert ezt az egészet olyan természetesen teszi. Azért nem jutott eszembe. Mintha ez lenne a megszokott, mindennapos létforma.
Nem szereti a nagy szavakat sem, humorral igyekszik nézni az életet, szerencsére azzal is bőven el van látva.
Jó volt nála. Örülök, hogy találkozhattunk és örülök, hogy megabajgathattuk a négylábúakat.
Aztán haza kellett indulni. Ezt kicsit feldobtuk azzal, hogy rejtélyes módon betévedtünk Salgótarjánba, de nem unatkoztunk menet közben, mert elég jó kis beszédtémát szolgáltattak friss élményeink.
Aztán rá egy hétre jött a rossz hír, Café, az öszvér nagyon beteg.
De erről már meséltem, mert az időrendi sort nem sikerült betartani.
Aztán azóta lett két új macsek, meg a változatosság kedvéért két, vágás elől megmenekített ló.
Tényleg nem tudom, hogy bírja energiával, hogy az egyéb vonzatáról ne is beszéljek.
Illetve igen, azért kellene.
Mert támogatók híján nem tud fennmaradni a menhely.
És az már kiderült, Café betegsége kapcsán, hogy ha baj van, akkor sokan átérzik és segítenek, mindenki a maga módján, és ezt nagyon jó volt megtapasztalni.
De a segítség elkél a hétköznapokon is, amikor szerencsére nincs feltűnő probléma.
Jó helyre megy. Láttam.
Legutóbbi hozzászólások