Napos oldal

Szorgalmas Konyhasónapló-tagokként megint együtt olvastunk Vestával. Mégpedig egy olyan könyvet, melynek az írója és munkássága méltatlanul kevéssé ismert.

Nagyon nehéz olyasmiről írni, amivel szemben az ember elfogult.
Márpedig Karácsony Benőt és a Napos oldalt illetően én nagyon az vagyok.
Ez az a könyv, amit mindenkinek lelkesen ajánlgatok, amit nem tudok otthagyni antikváriumban, mert mindig találok megfelelő célszemélyt, aki még nem kóstolt bele.

A Napos oldal, remek felütésként az első könyv volt amit olvastam tőle és már az első lapoknál a rabja lettem és ez azóta is tart.

A lényeg, ami miatt Karácsony Benő hű rajongója vagyok, a részletekben rejlik.
Főhősünk alkalmi molnár és  filozófus, mellesleg nyusztok, suszterok és maszatos orrú parasztgyerekek gyámola.
A történet kisvárosban indul, tesz egy kanyart egy apró faluba, hogy aztán elindázzon egészen olyan messzire, ami gyalog már nem könnyen járható.
A könyvelőségtől a lisztesmolnárkodásig, onnan pedig  a nyakkendős létig.
A legkedvesebb részben a falusi életről ír, olyan szépen, érzékenyen, minden rezzenésre pendülve, amivel másnál nem találkoztam. Finom árnyalatokkal fest akvarellt, tartózkodik az erős színektől.
Mégis olyan tökéletes az érzés, én is ott vagyok, benne a történetben, látom Kati kecskét, Veronikát, ahogy a pallót húzza el a pataknál, az erdő életét, ami csak annak mutatkozik  meg, aki türelemmel figyel, a gőgös Dukics lányt, hallom ahogy a banda a Kislány, kislány kezdetű örökbecsű darabot dalolja.
Van még valaki, aki ilyen szeretettel és szépen ír olyasmikről, amiket más talán észre sem vesz? Van benne barátság, szerelem, még politika is, de leginkább élet van benne.
Minden apró részlet mesél, színesen, dúsan de mégis csipkefinoman.
És ott van talán a legfontosabb, az a fajta humor, ami megint csak az ő sajátja, és az önirónia. Tűnhet a fordulat mulatságosnak, ha jól megnézzük, az fáj talán a legjobban.
Mert a szomorúság, ha szép csomagolásban és nem közvetlenül, ott van minden mondatában. Sokadszorra végigolvasva is megnevettet és megríkat, de nem olyan térdcsapkodós és depresszióba taszítós-félével.
Valahogy az ember hozzáfinomodik, tartózkodik a végletektől, és a lényeg inkább odabent dolgozik tovább. Először csak az édeset érzed, aztán jön a többi íz, és hogy a végén nem csak a keserű marad, azt is csak kevesen tudják így.
Amikor látszólag semmi nem történik, akkor is hömpölyög a történet.
És én közben sokadszorra is rettentően drukkolok Kázmérnak, legalább ő legyen boldog, ha már annak nem sikerült, aki papírra álmodta.

Sokat gondolkodtam, hogy mit kellene írni erről a könyvről, ami másnak is meghozza kedvét, hogy elolvassa.
Engem meghitt szálak fűznek hozzá, sok szép órát köszönhetek neki.
Azon töprengtem, hogyan adhatnék vissza egy hangulatot, ami a legfontosabb része, ami a különleges benne. Nem tudom.
Elbuktam, nem megy.
Egy tanácsom van.
Ne hagyjátok ki.

“Az igazgatóról meg kell jegyeznem, hogy első pillanatra olyan benyomást tett, mintha a falon lógna, és kubista krétarajzot ábrázolna. Álla alatt a gallér két kemény, egyenszárú háromszöget alkotott, a szemüvege négyszögű volt, a feje trapéz alakú, a zsebkendője romboid, a halántékán és arca süppedékein ötszögű árnyékok képződtek, ujjai között hatalmas hatszögű ceruzát tartott, az órája, amint említettem, nyolcszögű; az egész ember maga volt az Ábrázoló Mértan a középiskolák negyedik osztálya számára. Még a lelke is csupa geometria volt. Szabálytalanságot emlegetett. Aztán valami hosszabb mártás következett pontosságról, lelkiismeretességről, komoly kötelességtudásról és az alkalmazottnak a munkaadóval való termékeny együttműködéséről. A termékeny együttműködés sehogy sem tetszett nekem.

Fogadjunk, hogy ma kidobnak innen – gondoltam, halkan pattintva ujjaimmal. – Nem árt talán, ha némi bűntudatot mutatok, az ilyesmi jólesik a megsértett világrendnek. A bűnbánat – oktattam magam – nem egyéb, mint az izmok összehúzódása. Gyerünk hát, kisöcsém. Össze az arcizmokkal és egy kicsit a lelkiizmokkal is. Az összehúzódás alázatossá tesz…

Meghúztam az izmaimat, de sem arcizmaim, sem lelkiizmaim nem akartak engedelmeskedni. Ellenben a szemizmaim, azok fürgébbek voltak. Megrántottam a szemgolyómat, mire a tekintetem otthagyta az igazgatót, és kiugrott az ablakon. A platán felett varjak csapongtak. Szeptemberi szél fújta őket, de úgy festett a dolog, mintha hullámóriások dobálóztak volna velük, mint tarajos tenger a halászbárkákkal. Két hét előtt láttam is ilyen csapongó dereglyéket. A hullámok rohantak, és puha mozdulattal a magasba rúgták a hajókat. A zongora egészen ügyesen kísérte, csak a nagydobot nem kellett volna úgy püfölni, mint egy majálison. A hullámok nem dobolnak, ezt biztos forrásból tudom. Lólábú sokat mesélt az Indiai-óceánról.

Két hétre elmennék bálnahalásznak – jutott eszembe, ahogy a hullámzó varjakat néztem. – Mondjuk, Izland szigetére, az Északi-tengerre. Valaki írt is egy könyvet az izlandi dolgokról. A bálnahalászat nem is olyan szövevényes dolog. A szigonyt úgy kell kilőni, mint a torpedót. A kötél gyorsan karikázik, átrepül a hullámokon, aztán egy tompa puffanás, és a szigony már benne van a bálna oldalában. A nagy szamár állat meg nekiiramodik, azt hiszi, egérutat nyerhet, pedig a fedélzeten már fenik a késeket, és már nyitogatják a zsíros hombárokat… Különben a heringhalászat sem utolsó dolog, erről is sokat olvastam diákkoromban. Emlékszem rá, egy disznóól tetején feküdtem, hogy a többiek ne zavarjanak, és belemélyedtem a könyvbe, mert akkor még úgy volt, hogy heringhalászi pályára lépek. Szerettem a tengerrel és halszaggal összefüggő dolgokat. De az emberi képzelet hamar kilovagolja magát, mire ötvenéves lesz, ülepét feltörik lesoványodott lovának csontjai, leszáll a nyeregből.

– Úgy hallom különben, Felméri úr, hogy magának világnézete van – folytatta az igazgató emeltebb hangon, szeméből tűhegyes nyílvesszőket lövellve rám …”

(A könyv elektronikus formában is olvasható.)