Hiányzik és nem nagyon van olyan nap, hogy eszembe ne jutna.
Három éve, hogy nincs velünk.
De nem szomorkodni akarok, hanem úgy emlékezni rá, ahogy megérdemli.
Ilyenkor kiderül mindig, mennyire jó egy napló, mert sok minden talán már feledésbe merült volna, ha nem írok róla.
A kedvessége, a mérhetetlen sok, feltétel nélküli szeretet amit kaptam tőle és amit én adhattam neki, a rengeteg esze és a bátorsága, a mindenen túlmenő bizalom mindig eszembe juttatják, sokunknál mennyivel különb lények.
Egy nyári napon épp mindketten kint lófráltak a kertben. Megmostam a hajam és a fejemre tekertem egy jókora turbánt törölközőből.
A kert elejében voltak, amikor a hátsó teraszajtón kimentem, ahová ők nem láttak, hogy majd kint megszárad a hajam, ha a nagyja vizet a törölköző felitta.
Megálltam a kert közepén, amikor Gombszem, polgári nevén Kis Manó meglátott. Az ilyenkor szokásos boldog vágta, arcomig ugrálás és lábratekeredés elmaradt, hátrahőkölt.
Aztán elkezdett nagyon furcsán ugatni és közben araszolt hátrafelé. Kezdtem kellemetlenül érezni magam, körülnéztem , hogy ki áll mögöttem, mert nem létezik, hogy engem ugat. Aztán még jobban ugatott, de egészen bizonytalanul.
Eltartott egy ideig, míg rájöttem, hogy a fejemre tekercselt textil annyira megzavarta, hogy azt hitte, idegen van a kertben.
Elfarolt odáig ahol nem láttam, darabig csend volt. Majd előbukkant Lujza a saroknál, a fél szemét kidugva, óvatosan, mögötte Gombszem, vitézül a feneke mögött maradva a másiknak.
Aztán a nagy kidugta a fejét teljesen és nagyon bátortalanul ugatott kettőt.
Aztán mindketten, de minden volt az csak nem érces hangú, azanyádat-mitkereselitt-te-idegen házőrzős ugatás, inkább olyan, húbasszus-mileszvelünk-öcsém.
Én remekül szórakoztam, ugyanakkor egészen le voltam tőlük nyűgözve, mert az nyilvánvaló volt, hogy a kicsi elment és megmondta a nagynak, hogy te, figyeljél, van itt egy idegen a kertben, valamit kellene csinálnunk a renoménk védelmében, de csak óvatosan, messziről, mert ki tudja mire képes.
Ez világosan kiderült, Lujza már úgy jött oda, hogy tudta, mi a helyzet.
Az is egyértelmű volt, hogy be vannak rezelve mind a ketten és ez csak olyan látszattevékenység, hogy mégse érje szó a ház elejét.
Addigra már a helyzet olyan komikus volt, hogy nem bírtam tovább, elnevettem magam.
Két olyan boldog kutyát ritkán látni.
A fejemen ugráltak, összenyaltak, visongtak a boldogságtól, magukon kívül voltak az örömtől és megkönnyebbüléstől, hogy megmenekültek a nagy házőrzési vészhelyzettől, tiszteletköröket rohantak, viháncoltak, alig bírtak magukkal.
Ez már sok éve volt, de az aggodalmas fejüket még mindig látom magam előtt és mindig nevetek, amikor eszembe jut, hogyan védték meg a házat nagy bátran a betolakodótól.
Gombszem egészen kiváló, nagyon éber házőrző volt egyébként, amint valaki a kapuban megállt, ő már ment azon rémes pulihangján sikítozni. És ha nem mentem utána, vagy nem hallottam, hogy csöngetnek, vagy csak valaki megállt előttünk, megkeresett, bárhol voltam és tökéletesen tudta jelezni, hogy mit akar mondani.
A legkisebb zajt is meghallotta, ahányszor a kerti inspekciózásból bejött, újból és újból végigjárta a házat, benézett mindenhová, hogy rendben vannak-e a dolgok és egészen biztos voltam benne amikor hazamentem, hogy ha valaki idegen lenne bent, azt rögtön jelezné.
Ha sétálni mentünk, dühödt, 11 kilós oroszlánként kelt a védelmemre (ami sokszor elég kellemetlen volt amúgy), sőt, időnként Hőst is megmorogta és elém állt, amikor úgy találta, jobb ha mondjuk nem ölel meg, mert az irtó veszélyes.
Sok vicces, kedves dolog történt abban a kilenc évben, amit velünk töltött, de ez a turbános történet akkor is bebizonyította volna, hogy milyen csuda egy lények a négylábúak, ha egyébként nem tudom amúgy is.