Nem lehetett, hogy ne lássuk a Horseshoe-t nappali fényben.
Ugyan az érzékszerveink telítődve vannak mindazzal, amit az Antelope Canyonban láttunk, visszakanyarodunk kicsit és ismét átvágunk a homokdűnék között, hogy lenézzünk a meredély széléről.
Ragyogó idő van, és persze a szokásos szuicid népek, akiknek nem élet, ha nem szelfiznek valami irtó veszélyes helyről.
De ez legyen az ő bajuk. Ha tőlük eltekintünk, megint csak meg vagyunk hatódva, hogy itt vagyunk.
Egyszerűen lenyűgöző a táj, a színek megint és még a napfény is másmilyen.
Mindig az olyan hegyeket szerettem, mint az osztrák Alpok, sok zölddel, margarétás és harangvirágos rétekkel.
Most meg itt vagyok egy nagy lapos valami közepén, ami ugyan kb. Kékestető magasságban van, de sehol egy fenyő, egy vacak encián, tehén sincs sehol, helyette van sok vörös csupasz kő és vörös homok, ropogós és szúrós füvek meg egy olyan szakadék hogy attól összepisilem magam, ha lenézek az aljára.
A Colorado mélyen alattunk, mint egy keskeny fémszalag, fényes zöld sávokkal és aprócska, maguk után habfodrot húzó csónakokkal. Felfedezünk egy házikót is a parton, de ami a leginkább lenyűgöző, a színek.
A meleg barnák, vörösek a krém mellett és meghökkentő kontrasztként a parti sávon megkapaszkodó növények zöldje, ami szürkésbe szelídül a kitettebb részeken.
Ha nagyon sok időnk lenne, egész nap tudnám nézni a színek változását, ahogy a felhők vonulnak és még csak fel sem tűnne, hogy múlik az idő.
Page-nél még megállunk, hogy a duzzasztónál lenézzünk a Colorado aljára, nem bánom kicsit sem, hogy nagyon komolyan levédték a híd két oldalát, itt is gyomorforgató magasban vagyunk.
Az út a Zion National Parkig olyan helyeken megy, hogy úgy ötpercenként valamelyikünktől elhangzik: hát ezt nem hiszem el. Minden kanyar szinte új tájat hoz elénk, de ahol tágas a látóhatár, ott sem győzünk csodálkozni.
Az egész élmény szinte szürreális, mert miközben nagyon is ott vagyok és benne, mégis valahogy valószerűtlen hogy eljöttünk idáig és ennyi mindent átélünk.
Azt hiszem, azzal is boldog lennék, ha egy működőképes autóval a fenekem alatt csak úgy mehetnék mindenfelé.
Mondjuk nagyjából most is az történik.
Közben elhagyjuk Arizonát és átlépünk Utah államba.
A mai adagunk 440 km, nem nagyon sok, de ahhoz képest igen, hogy hetekig tudnék találni mindig valami olyat, ami érdekes.
Addig meg marad a hát ezt nem hiszem el.
És bár mindig szerettem volna Colorado Citybe elmenni, pusztán a neve miatt, másik irányt választunk, haladunk tovább a 89-es úton.
Aztán elérünk a Zionig, ami megint csak csoda és gyönyörű.
Fura cukorsüveg hegyek, vörös sziklákkal váltakozva, az ég kékebb a kéknél. A hegyi kecskék az út mellett legelnek, a jókora baktól a gidáig van minden méret, egy dologban osztoznak: egyikőjük sem vet ügyet sem a tőlük kétméternyire boldogan fotózó arrajárókra.
A levegő itt is olyan száraz, hogy az eltévedt turisták garantáltan mazsolaszőlővé aszalódnának, mire megtalálják őket. Alapvető kellék a szájbalzsam, valaki feltalálhatná a belülről használatos orrbalzsamot is, az orrjárataink csörögnek, annyira kiszáradtak.
A sokfaktoros naptej szintén alapfelszerelés, lehetőleg felkenve és nem a tubusban, különben szép ropogósak lennénk estére.
Elég pazar helyen tízóraizunk, szemben a hegyek, meg a hátunk mögött is. Valahogy mostanra már nem jutnak eszembe a skorpiók-csörgő-és másmilyen kígyók, pedig a földön ülve táplálkozunk.
Egyik parám, hogy lerohad az autó valami néptelen vidéken, hát szerencsére szürke járgányunk mintaszerűen viselkedik.
(kattintásra nagyítódik az összes panorámakép)
Itt kicsit nagyobb a népsűrűség, ami azt jelenti, hogy a különösen szép helyeken akár három autó is összetalálkozik.
Persze a Visitor Center tömve van, mi is becsatlakozunk a pisilni vágyók közé. Gusztustalan wc-vel még nem találkoztunk, (kivéve a sedonait), pedig rengeteg nép van, de valahogy képesek rendeltetésszerűen használni.
A nemzeti parkok látogatóközpontjai több dologban egyformák, nagyon jó prospektusok vannak, rendkívül türelmes és jól felkészült népek az információsok és irtó jó ajándékboltja van mindegyiknek.
Meg a tiszta wc.
Persze büfé is van mindenhol, hot-doggal és bagellel, meg a szokásos Hershey csokival, amit sajnálatos módon csak majomseggcsokinak hívunk, de nem biztos hogy el akarom magyarázni, miért.
Leereszkedünk egy jókora szerpentinen, itt már azért vannak népek, de a látvány, mármint a természeté, mindenért kárpótol.
Ha lennének unalmas részek, hallgatnánk a rádiót. Valamelyik csatornát abból a kismillióból, ami majdnem mindenhol teljes spektrumban elérhető. Az utak mentén mindenhol ki van írva a helyi rádiók frekvenciája, de ha pont nem azt akarjuk, akkor gyakorlatilag bármilyen műfajból több tucatnyi áll rendelkezésre.
És ha nem unalmas az út, akkor is rakunk alá egy kis aláfestést, annyira jó zenék vannak.
Sajnos a utahi menő zenékben nem vagyunk otthon, úgyhogy nem tudunk stílszerűek lenni, helyette egy punk-rock adót hallgatunk, a rock legalább stimmel.
Itt már sűrűsödik a forgalom, rengeteg kamion jár, mind patyolattiszta és csillogvillog. És imádom, hogy amikor a szomszéd sávban mellettünk haladó sofőrje kiszúrja, hogy bámulom, nagy komolyan átbiccent aztán elvigyorogja magát.
A szemközt haladó sáv jó messze van, kifejezetten jó úgy vezetni, hogy tudom, szemből nem repül át véletlenül egy ilyen csőrös monstrum, ha épp elvétené a vezető a kanyart.
Lassan elhagyjuk a hegyeket, a táj itt már nem annyira szép
Aztán az út mentén feltűnnek következő úti célunk előjelei, a hatalmas táblák az út mentén.
The Love Store, where the fun begins…