Ottfelejtős

Piroskabarátnőmnél olvastam a héten erről az ötletről és azóta is ezen kattogok.
Veszíts el egy könyvet és figyeljük, mi történik vele.
(Kicsit azért felhős a homlokom, a magyar mentalitást ismerve, de reménykedem.)
Az ötlet nagyon tetszik, amúgy is szívemen viselem az olvasás valamiképpeni megszerettetését, de most fel van adva a lecke.

Egyrészt, mert nem sok dolog van, ami kihozza belőlem az állatot. Ezek egyike a könyvbirtoklás. Könyvet kölcsön nem adok, csak legközelibb rokonnak, legbarátibb barátnak, akikről tudom, nem emigrálnak hamarosan az én könyvemmel együtt orvul, hogy ugyanolyan becsben tartják, mint én. Kölcsönkönyvem elvesztése azonnali lenyakazással és öriharival jár együtt. Nekem nem jó a könyvtári könyv, énnekem a kedvesek sorakozzanak a polcon, hogy bármikor beléjük tudjak lapozni. Nem jó nekem az e-könyv sem, én papíron szeretem a betűket, a jó kis újkönyvszagot, antikvár könyvért sem rajongok nagyon.
A könyveim én vagyok.
Ragaszkodom hozzájuk, erős, heves érzelmekkel, el nem múló hűséggel.
Hát ez a nehéz a dologban.
Hogy ugye olyan könyvet hagynék csak el, amiről tudom, hogy jó. Legalábbis nekem tetszett, de nagyon.
De ahhoz legalább három példánynak kell lapulnia a polcon. Mert kell a FŐdarab, aminek ott kell lennie, meg  biztonsági másolat gyanánt még egy, és akkor még az, amit elhagynék csak úgy, más örömére.
Biztos, hogy nem drámai mű lenne, a versírómat Piroska lelőtte, és Durrell sem lehet, mert abból kering már pár darab.
Rövid fejtörés után kitaláltam az amúgy eléggé kinálkozó megoldást. Állandóan ezt a könyvet ajánlgatom, akkor meg min töröm annyira a fejem?
A favoritom beszerzéshéhez kedden a nyakamba veszem a várost, mert újonnan nem kapható és ha sikerül megszerezni, csütörtökön hullajtom el valahol.
(nagyon fájó szívvel, nehezen)

Szerintem jó játék.