Van ez a kedves kis szokás, hogy kisnyuszit, kiskacsát, csibét kap a gyerek ajándékba.
Mert az olyan aranyos.
Aztán elmúlik a húsvét szép napja, és ott maradnak az állatok, már amelyik túlélte a nagy szeretetrohamot.
A nyúl rágni kezd mindent, odabogyózik a szőnyegre, a kiskacsa kólikás lesz, ami tudvalevőleg mivel jár, meg különben is kezd kamaszodni, a csibe dettó.
Akkor jön a dilemma, mi legyen azzal a rohadt döggel.
Tudnivaló, hogy az állatkert már nem fogad be húsvét után megunt jószágot.
Tehát még kígyóeledel sem lehet belőlük.
Ilyenkor aztán van, aki nemes egyszerűséggel elengedi valahol szerencsétlen állatot, van, aki még ezzel sem fárad.
Kidobja a kukába.
Élve.
Lehet vinni persze nagyszülőkhöz, vidékre, ha befogadják.
Aztán valaki majd vigasztalja meg a gyereket, amikor kiderül, hogy Mucika, az ő édes kis nyula a tányéron végezte pörkölt formájában.
Mellesleg ez még a jobbik megoldás, bár ismerek olyan felnőttet, aki még most is elbőgi magát, amikor eszébe jut az ő imádott gyerekkori nyula, amelyik pünkt így járt.
Tessék elfogadni, hogy az állat nem játékszer.
Igényei vannak, megnő, gond van vele, etetni kell, alkalmasint lehet akár büdös is.
Kapjon a gyerek plüssnyulat, -csibét, -kacsát élő helyett, azzal lehet aludni, hurcolni mindenhová, nem kér enni és még ki is lehet mosni, ha piszkos lesz.
Vagy kapjon csokinyulat.
Vagy süssetek együtt húsvéti kekszet, nyúlformájút, kacsásat, csibéset.
És ha igazit, élőt akar nyúzgálni, vidd ki az állatkertbe, ott ilyenkor húsvéti simogató van.
Jól kisimogatja magát a gyerek és le van a gond.
Kérlek. Szépen kérlek.
Ne vegyél élő állatot húsvéti ajándéknak.
Jól teszitek, ha szót fogadtok.
Különben rátok küldöm az éjszakai vérnyulat.
