Lencse kókusztejben (Mchuzi wa choroko)
20 dkg vörös-vagy másmilyen lencse
1 közepes hagyma kockázva
maréknyi olajban eltett paradicsom felaprítva (eredetileg 1 közepes paradicsom, összevágva)
1 kk kurkuma
1 kicsi chili, magok nélkül, összevágva
só
2 dl kókusztej
tálaláshoz
1 tk reszelt fokhagyma
1 kk római kömény egészben
olaj
citromlé
Ha nem vörösből készül, be kell áztatni előtte a lencsét. Vörösnél erre nincs szükség.
Lábasba került a hagymával, chilivel, kurkumával, paradicsommal, sóval, annyi vízzel, hogy fedje. Menet közben pótolni kell, nem jó ha sok van rajta, de ha nem pótolod, leég. Amikor már kezdett puhulni, akkor a kókusztejjel öntöttem fel.
A vöröslencse hajlamos a még nem jó-már nem jó állagot felvenni, magyarul gyorsan szétfő. Ha sikerül a megfelelő pillanatot elkapni, akkor úgy fest mint a képen, még viszonylag sok szem van egyben, de már puha.
Kevés citromlét kevertem el benne, hogy épp csak érződjön.
Állagilag főzelék, élményt tekintve elmondható, hogy érdemes időnként a megszokottból kibillenni, mert jó dolgokra lelhet az ember.
A tálaláshoz a fokhagymát és a köményt kevés olajban megpirítottam, ez került a tetejére.
Ha van, mehet rá friss koriander is.
Mi a kókusztejes kenyérkével ettük.
És hogy ez itt hogy kerül ide?
Egyrészt, mert nagyon tetszik.
Másrészt meg apropója is van.
Ha valaki kísérőkkel megy föl (másképp nem is lehet) a Kilimanjarora, sőt, még szakács is akad a csapatban, akkor feltehetőleg valami nagyon hasonló dolog legalább egyszer kerülni fog a tányérjára.
És a túra végén a megkönnyebbült hordárok és a stáb többi tagja felsorolásra kerül és a nagy bwanák érdemeiktől
függően kiosztják a borravalót.
A hordároknak pl. azért, mert a nagy sportos hegymászásban vitték helyettük az összes cuccot.
Fejenként 15 kilót, mellesleg eléggé alulöltözve.
És akkor ezek a helyes helyiek, attól függően, hogy mennyi pénzt kaptak, különböző intenzitású lelkesedéssel eldalolják ezt.
Ha annyit kapnak, hogy pont nem halnak éhen belőle, még a Jambo bwana címűt is eléneklik.
Hát.
Egy ilyen bwana hozta nekem a szakácskönyvet onnan, bár nem a fent vázolt rabszolgatartó-jellegű, csak egy kis egyszerű bwana,
aki tudta, mit kell nekem onnan hozni.
Hozott egy aprócska, valamilyen fonattal bevont dobot is.
Meg a valamilyen fonatokból kikelő, azonosítatlan lényeket is, amik viharos sebességgel szaporodtak a gyerekszoba plafonján.
Azé’ hakuna matata.