Valley of Fire
Rózsaszín napkelte, a kilátásunk még mindig remek. A szállodában kapható cinnamon bun meg sem közelíti a kingmanit, de azért nem rossz reggeli, legalábbis ha a cél hogy őrületes szénhidrátbombával induljon a nap. Nekem pont jó az előttünk álló kalandhoz.
Mindössze 90 km-t kell autóznunk, hogy elérjük aznapi célunk.
Az idő fura szürkébe fordult, meleg van de valahogy furcsán nyomott az idő. Ugyanarra megyünk, amerről Page-ből jöttünk, meglepően nagy a teherautóforgalom, szebbnél szebb csőrös, többtonnás monstrumok mellett haladunk el.
Aztán elfordulunk a 15-ös útról.
Rögtön az út mellett a nagy semmiben egy kaszinó, dohány-és italbolt és mindenféle kacatokat árusító komplexum, ha valakinek elvonási tünetei vannak szinte bármilyen addikció következtében, nehogy hiányt szenvedjen valamiben.
Ahogy haladunk a bejárat felé, egyre nyilvánvalóbb, nagy kár lett volna kihagyni.
A Valley of Fire Nevada legrégebbi és legnagyobb nemzeti parkja.
Ahová egyébként nem érvényes a bérletünk, úgyhogy egy nagyon helyes rangertől megvesszük a belépőt és alig megyünk valamennyit, le is ragadunk az út mellett.
Ha lehet, itt még vörösebbek a vörös sziklák, és olyan eszméletlen virágbokréták nőnek a csupasz sziklákon megkapaszkodva, hogy még egy visszafogott botanikus is összepisilné magát a boldogságtól.
Felmászunk mindenhová, ahová lehet, ahová nem, oda ki van írva, úgyhogy oda nem. Kb. 500 négyzetméteren igen hosszú időt eltöltünk, úgy hogy az attrakcióknak még a közelébe sem mentünk.
Aztán nagy nehezen elindulunk beljebb, a visitor centerben a szokásos (de tényleg az, mindenhol) szuper kiállítás és jópofa szuvenírbolt, ahol nem sokat teketóriázva megvesszük a legnagyobb és legnehezebb darabot a kollekcióból. Kb. 3 kiló, gyakorlatilag egy negyed asztalnyi igazi, tűzvölgyi, vörös kődarab, egy helyi indián kézműves díszítette eredeti sziklarajz alapján.
Nem vagyunk normálisak, ez tény, de ez annyira kellett. Persze most még janik vagyunk, csak nagy lezseren bedobjuk a csomagtartóba, és nem is jut eszünkbe, hogy majd kézi erővel ezt különböző helyekre még magunkkal kell cipelni.
Menet közben többször találkozunk egy Corvettes párral, hát igazi amerika-fíling, ahogy elhúznak a vörös hegyek között kanyargó aszfalton.
A parkon keresztül kb. 20 km-es út vezet végig, néhány látnivaló közvetlenül az út mellett van, néhányhoz pedig gyalogolni kell. Van persze túrázós távolságra lévő, megnézésre érdemes hely, ezekre a már eddig is látott, szigorú szabályok érvényesek. Már ha valaki épségben haza akar kerülni egy kis túra után. Itt mondjuk nem akkora az esély, hogy feldobod a talpad, mint a Death Valleyben, de érdemes észnél lenni.
A park állatvilága eléggé színes, van itt minden a gyíktól-kígyótól kezdve a pöttyös szkunkon át a hiúzig, madarak tömkelege, köztük az én kedvenc gyalogkakukkommal.
Ezekből eddig egyet sem láttunk, csak a látogatóközpont tablóin. Ha a mindenféle kígyóra gondolok, nem is bánom, de nem gondolok rá, mert akkor a kocsiból ordítoznék DU-val, hogy azonnal üljön be ő is és ki ne mozduljon.
Ehelyett lelkesen lábalok a homokban a Mouse Tank irányába. Több helyen láttunk eddig is indián sziklarajzokat, de ennyit egy helyen még nem.
Itt be is indul a fantáziám, miért pont ez a neve a helynek, egérlyukak rémlenek fel, mert olyanok a sziklák mint egy nagy ementáli sajt. Azán kiderül hogy az 1800-as évek végén egy Little Mouse nevű indián itt bujkált, miután két érckutató meggyilkolásával és egyéb bűncselekményekkel vádolták.
Kb. kilométeres ösvény vezet befelé a nagyobb sziklákhoz.
Menet közben az összes mindenhová fel-és bemászunk, ezek pont azok a jó kis üreges helyek, ahol a kígyók és skorpiók szeretnek lakni, de ezek a dolgok mindig csak este jutnak eszünkbe, amikor már valami kevésbé vadregényes helyen vagyunk.
Következő stáció a Wave, amiről photoshopolt képek tucatjait láttuk a neten. Az út elején a figyelmeztetés, ne menj le a kijelölt ösvényről.
Az odavezető gyaloglást jelentősen nehezíti, hogy a szél egyre komolyabban veszi magát, aminek egyáltalán nem mellékes hatása, hogy a puderfinom vörös homokot is hordja magával.
Pedig a Rainbow Vista Trailen is van mit nézni, még mindig le vagyok nyűgözve a hihetetlen színektől, pedig ez már a sokadik vörössziklás hely. Érdekes módon a baljós szürkeség, ami passzolna a homokviharhoz, felszállt, helyette ragyogóan süt a nap, az ég is kék, amitől még valószerűtlenebbek a színek.
Napszemüveg nélkül komoly gondjaink lennének, de így is megy a szemünkbe bőven. Azzal hogy a fülünkből néha ki kell önteni a homokot, még csak meglennénk.
A másik gond, hogy félúton már annyira erősen fúj, hogy szabályosan neki kell feküdni, ha haladni akarunk, és még így is tologat mindenfelé.
Aztán csak elvergődünk odáig, itt valahogy védettebb is, fel tudunk a hullám tetejére kapaszkodni, hogy megállapítsuk, a fotók visszafogottabban photoshopolt fele nem is volt megtrükközve, ez tényleg olyan, mintha nem lenne igazi.
Elüldögélünk odafent, nem sokan vannak, a szél elriasztotta az amatőröket.
A képeken valahogy nyoma sincs, de minden lépésért megdolgozunk, közben szemünk-szánk tele van homokkal.
Erősen aggódom a fényképezőgépért is, amikor épp nem használom, bedugom a pólóm alá.
A visszafelé vezető kb. másfél kilométeres út már komoly küszködés, a szél összevissza lökdös minket, tolja a homokot mindenhová, mire az autóhoz érünk, már csak annyi a vágyunk, hogy gyorsan beugorjunk a szél-és homokmentes menedékbe.
Ebből is látszik, milyen hálátlanok vagyunk, teljes bőrradírozást kaptunk tök ingyen, tiszta tűzvölgyi homokkal.
Aztán mire megindulnánk a White Domes felé, még jobban eldurvul a dolog, pedig azt hittük, elég rossz volt már amúgy is. Kezdjük érteni, milyen lehet ez a sivatagban, mert úgy egy óra alatt odáig fajul a helyzet, hogy a szabad ég alatt fél másodperc alatt tele lesz az ember összes szabadon lévő testnyílása (és a szállodában kiderül, nem csak ezek) homokkal.
Az autót is nyomogatja a szél, ami a kisebb baj lenne, de kénytelenek vagyunk belátni, mai kirándulásunknak itt a vége.
Ez már homokvihar a javából, méghozzá elég derekas, olyannyira hogy gyalogosan haladni már nemigen tudunk.
De nem bánkódunk, annyi szépet láttunk ma, hogy disznóság lenne elégedetlenkedni.
Már a Lake Meadnél sem tudunk körülnézni, a nap csalókán süt, de olyan pászmákban hordja a viharos szél a homokot, hogy meg sem kísérlünk kiszállni. Úgyhogy csak a kocsiból nézzük meg Amerika legnagyobb mesterséges tavát, ami a Hoover-gátnak köszönhetően jött létre és a Colorado táplálja.
Estére koncertjegyünk van, a napnak még egyáltalán nincs vége.
1 hozzászólás
[…] Vegas több napra. A közelében lévő helyeknek meglehetős vonzereje volt, a Death Valleyt és a Valley of Fire-t nagyon szerettem volna látni és miután mindkét hely a közelében van a sivatag közepén […]