Blogfelfedezős

Az ősidőkben szinte egymást érték az ilyen játékok, időnként egymás nyakába torlódva.
Volt pl. ez a jópofaság, aminek volt aki beugrott és azt hitte, tényleg zenekarban játszom. Imádtam:)
Meg gasztroújságos, amiből kiderült, néhányan a dacos oldalon állunk. Ez azóta sem változott részemről.
Aztán a tudatos vásárlóságról beszélgettünk, ami így visszaolvasva tanulságos volt magamnak, mert sok minden nem változott, de szerencsére a sárgazsákozás már megy itt a miutcánkban, viszont sajnálatos módon a cimkeolvasási képességeim jelentősen romlottak.

Aztán rettentő nagy titkokat kellett magunkról elárulni, én is kitettem a lelkem, mondhatni. Kétszer is.
Aztán beszélgettünk arról, hogy mit hoz a tavasz a konyhába.
És még egy csomó mindenféléről, és ugyan néha untuk a sok válaszolni valót, de egy kicsit jobban megismertük egymást a válaszokon keresztül.
Persze egyszerűbb volt a dolog, annyi gasztroblog volt, hogy mindenki ismerte a másikat.
Aztán lett egyre több blog  és a nagy gyűjtők, amin jól lehetett böngészni, rátalálni izgalmas új blogokra, megszűntek.
Szóval elvesztettem a fonalat, aztán meg is lógtam és mire újból nekifutottam, még a számtalannál is több lett.

És ha Edina nem kommentel itt, lehet hogy az ő blogját sem találom meg. És akkor nem beszélgetünk mindenféléről, lemaradok egy irtóra cuki nyúlról, izgalmas és inspiráló receptekről és a szépséges fotóiról is.

És ha nem beszélgetünk, és nem olvasom el a  Liebster blogos dolgot, nem találom meg a többi blogot sem, akiknek még küldte.

Köszönöm, Edina :)

Azért dolgozni is kell, vagyis néhány kérdésre válaszolni.

1/a, b: Melyik nemzet konyhája tetszett a legjobban amit esetleg helyben kóstoltál, és/vagy melyik nemzet konyháját kóstolnád meg még helyben.

Az indiait még mindig imádom, és nagy élmény volt igaziba belekóstolni, az olasz ételekért változatlan hőfokon égek, a karibi konyhát is nagyon csípem.
És bármelyiket megkóstolnám, van egy csomó fantasztikus élmény, amit a gasztronómiai oldal kiegészít és gazdagabbá tesz. És egyáltalán, jó belekóstolni mások életébe, képletesen és szó szerint is.
Rómában, ahogy a rómaiak.

2. Ha valaki azt mondaná Neked egy városban, hogy egy nap alatt körbevisz a helyi „gasztronómiai nevezetességeken” akkor mit választanál? Streetfood vagy Michelin csillag? A két stílust nem lehet keverni. (És azzal a nem életszerű feltételezéssel élve, hogy mindkét helyen az ételért egyenlő árat kell fizetni.)

Találni valami fantasztikusan jó ételt egy eldugott, inkább csak helyiek által látogatott helyen, ahol az alapanyagok szezonális felhozatala határozza meg a kínálatot, nagyban emeli az utazásaink élvezeti értékét.
Az egyik legjobb gasztrokalandunk a Garda tónál volt, hihetetlenül jó volt az étel, de nem hiszem, hogy akár egy negyed csillagjuk is lenne. Ettől függetlenül felejthetetlen volt és azóta is az ilyen élményeket keresem.
A római pékség, ahol tavasszal azt a mennyei krumplis pizzát ettem. Biztosan nem szerepel valami vastag, fényes lapú szakmai katalógusban, de a maga egyszerűségében annyira pazar volt, hogy tessék bátran felülmúlni.

Aztán az is lehet, hogy földhöz vagyok én ragadva.
És nem szeretem a hájpolt helyeket, az is biztos. Meg az is, hogy egy csomó hely azért marad ki itthon, mert még a csúcskonyhásnak megszavazott helyeken sem tudok levadászni akár két fogást, ami nem tartalmaz húst.
Szóval akár vethetek is magamra, hogy lemaradok dolgokról. Vagy szigorúbban fogalmazva, talán figyelembe kellene venni a renitens népek igényeit is. Ami azért annyira talán nem lenne nagy erőfeszítés.
Belátom, hússal könnyebb. De hogy pont a csúcsgasztronómián fogjon ki egy ilyesmi, azt furcsállom.
És azért nem vagyok én annyira kis rétegbe tartozó egyed, lássuk be.

Szóval jöjjön nekem valami helyi erő, aki ilyen titkos helyekre visz.

3. Nasiban édes vagy sós, borban vörös vagy fehér?

Sajnos imádom a süteményeket és sajnos imádom a sósat is. Mániákus magevő vagyok, a mókusok erős konkurenciája. Szóval az édes után jöhet a sós, vagy akár fordítva.
Árnyoldala a dolognak, hogy mindkét kategória meglehetősen kalóriadús.

Bort illetően már egy ugyanilyen kérdezősön elvéreztem.
Azóta sem vagyok borivó. Sőt, most ha belegondolok, van annak vagy fél éve, hogy utoljára bort ittam. Néha felmerül, hogy dolgozni kellene a problémán, hogy jobban borivó legyek, mert ez ugye tarthatatlan. De annyi tökéletlenségem van még ezen kívül is, hogy előbbre veszem a többit.

4. Azt gondolom aki gasztroblogot ír, sokmindenre nyitott. De mégis kell lennie valami ételnek ami egyszerűen nem csúszik. Sőt az arcunk előtt tíz centire elhelyezkedő láthatatlan pajzson se hatol hát. Mi az?
Sok mindent képtelen volnék megenni. Most. Aztán sose legyen olyan, hogy mégis kelljen, mert ha muszáj, az ember mindent megeszik.
De akkor a most.

Hal (ennek ellenére egy falatnyit mindig kóstolok, ha olyan igazi halas helyen járunk), tengeri bizgék, csont-és agyvelő, belsőségek, (hogy imádtam a vesepörköltet gyerekkoromban…), zsíros-remegős dolgok, meg aminek szeme van és rám néz vele. Aminek szeme van és a mellettem ülőre néz vele. Szem, úgy egyáltalán.
Mongoloknál nem szeretnének. Ott sem. Meg egy csomó más helyen sem, attól tartok.

Készséggel elfogadom, hogy más szereti a fenti dolgokat, nem is ítélek el senkit (most itt ne essék szó más népek szokásairól, akik nem csak az általunk megszokott, haszonállatnak titulált húsalapanyagot veszik magukhoz) az étkezési szokásai miatt. Helyesnek tartom, hogy egy állat minden része hasznosuljon, szóval tessék csak enni az összes porcikáját.

Nem tartom viszont helyesnek, ha mások nem tolerálják az én fogyasztási szokásaim (“nemár, elvből?!, vagy miért??”, “hogy bírod ki hús nélkül?!?!!”) és úgy tekintenem rám, mintha valami egzotikus betegségem lenne.
Ez kissé nehézzé teszi az időnkénti hivatalos jellegű éttermi látogatásokat.
Barátilag alapból nem merül fel olyan hely, ahol képtelenség akár egy leves-desszert összeállítással boldogulni, annak viszont cserében nagyon jónak kell lennie.

Szóval tolerancia a jelszó, függetlenül attól, hogy az én ízlésem milyen.

Ahogy Baba néni zászlójára is ez a szó volt hímezve.
Baba néni mélynövésű ámde igen erélyes hölgy volt (most sem nagyobb, de már jelentősen öregebb), hidrogénnel szőkített haját magasra tornyozta, a kebleit szintén, golyvaszerűen a nyakába és szadista volt.
Épp csak egy kicsit, de ezt a kedves kis jellemvonását pont az óvodában bírta ő kiélni.

Mai óvodák nem az életre nevelik az embert, ezt itt és most bátran kijelentem.
Hol van az előírva, hogy a büdöskölöknek jól kell magát éreznie az oviban, kérdem én. Ezért van csupa puhány fiatal.
Vannak egészen közelről ismert egyedek, akik  csak úgy válogattak,  ahogy kedvük tartotta. Semmi ‘márpedig-ezt-meg-kell-enni, merthanem..’
És tessék, meg is nézhetjük magunkat, mert például biztosan ennek köszönhető, hogy a garázsba csakis szorosan a falhoz lapulva  tudnak beállni, hogy utána csak verejtékesen lehessen kimanőverezni.

Bezzeg a mi időnkben. Meg voltunk mi nevelve a miheztartás végett.
Ott volt például a kelkáposzta főzelék. Minden apró gyermek kedvence. Nem a palacsintáért lelkesedik egy normális gyerek, hanem a kelkáposztáért.
Szakasztott így volt ez a Katica csoportban is. A kedves gyermekek boldogan fogyasztották a mogyorónyi rántásdarabkákkal dúsított, ízletes, egészséges káposztaebédet.
Nem úgy az az  egyetlen renitens, francos kölök.
A fene gondolta volna, hogy a nyavalyása ilyen dacos lesz. Lánygyerek és ráadásul ilyen apró létére.
Hogy ő nem kéri, köszöni, mert ő ezt nem bírja megenni, annyira nem szereti.
Micsoda?!
Baba néni pedagógiásan rájött hamar, hogy meg kell törni a kölköt, mert ez bizony nem vezet semmi jóra. Először szigorú szókkal noszogatta. Majd amikor ennek nem volt foganatja, jóindulatúan leült vele az asztalhoz és szépen belekanalazta a kisméretű gyerekbe a főzelék felét. Ahogy azt kell ilyen esetekben.

Persze hepiend a történet vége.
Baba néni sosem tett ilyet többet a szóban forgó gyerekkel. Mert annyira jó érzéke volt neki mégis a gyerekekhez, meg be is látta, hogy ilyet nem lehet egy emberi lénnyel.
Meg talán az is  nyomhatott egy kicsit a latban, hogy nem szeretett reciklált főzeléket takarítani a patyolat ruhájáról.
Most az jönne, hogy tovább passzolom ezt a liebsteres dolgot én is.
Csakhogy az van, hogy azóta nem igazán terjeszkedtem szociálisan , szóval ugyanazoknak tudnám tovább passzolni, akiknek annak idején.
Ők meg hátha nem is örülnének neki.

Én viszont köszönöm még egyszer Edinának, jó volt (számomra) új, izgalmas blogokban barangolni.