Death Valley

Korán kelünk (na jó, 7 talán nem annyira az), hogy gyors reggeli után elinduljunk a kb. 2 órányi autózásra lévő Halál völgybe.
Amerika legmélyebben fekvő része és a világ egyik legmelegebb és legszárazabb területe.
Az úton nem sok autóval találkozunk, bár keresztül megyünk nagyobbnak számító településeken.
Nyilván közrejátszik ebben, hogy ünnepnap van, aztán ahogy elhagyjuk a lakottabb részeket, ott amúgy is csak az óránkénti egy szembejövő képviseli a forgalmat.
Hónapok óta figyelem a honlapjukon a virágzás épp hogy áll, szerencsénk van, mert épp megcsípjük a végét. Az út mellett hatalmas mezőnyi krómsárga virágok tengere, éles kontrasztot képezve az egyébként szinte teljes kopársággal.

 

A bejáratnak titulált résznél elveszünk egy térképet és megindulunk a Zabriskie Point felé.
Itt is jól jön, hogy éves bérletet vettünk, nem kell vacakolni a belépővel, csak kicsapjuk a szélvédőre és kész.

A terület a timbisha indiánok otthona, akik régebben shoshone-oknak nevezték magukat. Már csak néhány család él a park területén, el nem tudom képzeni, milyen lehet ilyen körülmények között élni.

Unalomig ismétlem, de ez van. Csodálatos színek mindenfelé, a hegyek szinte lilák, a sík részeken a kreozot cserje ágbogai mint szürkészöld prém, úgy látszanak messzebbről, és közben a virágok sárga-fehér szőnyege. Maga a talaj is több színű, a puha krémtől a karamellig, a szikes részek mint a tengerparti hab, de a virágok kiabáló sárgáján kívül minden pasztell.
Aztán meglátjuk a Joshua Parkból ismerős kaktuszok fukszialila virágát is.
A növényzet változatossága annak köszönhető, hogy sivatagi erdei és alpesi élőhely is található ezen a hatalmas területen.

Itt már néha találkozunk autókkal, majd a Zabriskie Point parkolójában már egészen tekintélyes mennyiségű, legalább 20 autó gyűlik össze.
Kellemetlen meglepetés, hogy szelfibotos japán turista itt is van (én ezektől megőrülök, komolyan). Nem azt nézi, hogy mi van körülötte, hanem hosszasan próbálgatja az arcát beállítani olyan szögbe, gyűrni olyan mosolyba, ami szerinte a legkedvezőbb. Ez egyébként vicces és szépen röhögünk is rajta, de egyébként meg szomorú.
És körülöttem ne hadonásszon senki ilyen szarokkal, amikor épp le vagyok nyűgözve, hogy hová vetett a sors. Egyébként se.
De szerencsére akkora a terület, hogy ha odébb megyünk a kiépített, információs táblákkal ellátott kilátótól, szinte magunkban vagyunk.

Fura nyomott meleg van, de nem vészes.

A Zabriskie iszapkő szikláit a víz barázdálta ilyen különös formájúra, növény nem tudja a gyökereit megvetni rajta, szárazon annyira kemény.
Van egy nagyobb kör, amit végig lehet járni, szépen kérnek mindenkit, hogy minél kevesebb nyomot hagyjon maga után és lehetőleg ne hordja el a fél hegyet szuvenírként ajándékba.
A környéken boraxbánya volt, nagyon sokan haltak meg a kemény körülmények között, ezt a részt konkrétan „Badland”-nek nevezték.

A Furnace Creek látogatóközpontban az ilyen helyeken már megszokott, profin összeállított tájékoztató kiállítás, prospektusokkal és haláltürelmes és szintén profi rangerekkel. Szerintem nincs, amire ne tudnának válaszolni és fáradhatatlanok.
Mindenhol kint van a figyelmeztetés, csak nagyon felkészülten (és saját felelősségre) induljon neki bárki is túrázni.

A Mequite Flat Sand Dunes dombjai 30 méterig nyújtóznak, ami nem tűnhet túl magasnak, egészen addig míg meg nem próbálod, hogy felkapaszkodj a tetejére. A homok benyeli a lábat bokáig, forró mint a fene, és szomorúan gondolok a mögöttem lévőre, aki látja, hogy úgy vergődök felfelé, mint a cserebogár, amikor próbál hanyattból az ellenkező felére kapálózni.
És különben is, olyan meleg van, hogy el sem tudom képzelni, nyár derekán mi lehet itt.
Persze DU már félórája fent van, mire én dicstelenül felfújtatok és fekete lovagként pompázik a dűne tetején.
Miután megkívánom a mezítlábalást egy-két krvaélet és féllábon ugrálás után gyorsan visszaveszem a cipőm és kevésbé romantikusan, de sületlen lábbal haladok tovább. Szerintem simán lehetne tojást sütni a homokon.

Most még jobban tudom csodálni azokat a megszállottakat, akikről Christopher McDougall könyvében olvastam, akik a legdurvább melegben itt futóversenyeznek.
Kb. 10 perc után mindenem izzad, ami nálam elég nagy szó, mert egyébként többnyire mellőzöm ezt a műfajt. Még olyan helyeim is, ahol tutira nincs verejtékmirigy, ezt bizonyos csodálattal veszem tudomásul, valamint azt is, hogy van aki itt piknikezik.
Persze nem lehet ezt a Szaharával összehasonlítani, mert látjuk a távolban a hegyeket, ahhoz képest ez egy kis zsebsivatag, de az időjárásnak nem kell szégyenkeznie.

Aztán csak megyünk, amerre visz az út, kanyarodunk amerre kedvünk van.
És a vándorlás el is nyeri jutalmát, olyan helyre keveredünk, ahol a virágok versenyeznek, melyikből van több.
Köztük a kedvenceimmel. Ők szerényen elbújnak a talajszinten, némelyik nem nagyobb egy kétforintosnál, de közelről megnézve csudaszépek.
Mindenhol virágszőnyeg, a lilától a fehérig. Egyik sem hivalkodóan pompás, de itt nem is engedhetik meg maguknak a bidresbodros luxust.
Mindegyik harcos és túlélő, itt a kemény körülményeket kell kibírni és gondoskodni a jövő évi virágszőnyegről.
Vagy az öt év múlva nyílóról, mert ilyen mennyiségben igen ritkán látott növénypompában van részünk, még egy kevésbé igényes impresszionista festőnek is összefutna a nyál a szájában a látványtól.
Nagyon optimálisnak kell lennie az időjárásnak a Death Valley-ben, hogy ennyi és ennyiféle virág megmutassa magát, idén különleges látvány fogadja a szerencséseket.

Aztán nem is csinálunk semmi különöset, csak gyönyörködünk a tájban, és kicsit sem zavar, hogy nem tudjuk pontosan, hol vagyunk.

Ide is vissza kell egyszer még jönnünk, napokig lehetne nézelődni. Nem nyáron, az gyilkos a maga 45 fokjával, százezer százalékos páratartalmával.

De most vissza kell indulnunk a bűnös városba, mert estére jegyünk van.