Legjobbkönyvek 2010
Regényes vágányon haladva összeszedegettem az elmúlt egy évben olvasott könyvek közül azokat, amik leginkább megfogtak. Nem dicsekedhetem túl nagy teljesítménnyel, eléggé soványka kis év volt, a nyilvántartásom szerint 85 könyvet olvastam először, ehhez kb. 15-20-at hozzácsaphatok, amit elfelejtettem lekönyvelni, sosem voltam egy nagyon precíz darab.
Nem minőségi vagy tetszési sorrendben az első a Napok romjai, Kazuo Ishigurotól.
Ha angol komornyik lennék, csakis ezt a könyvet használnám útmutatóul. Annyira szépen árnyalja azt a szánalmas eleganciát, amivel a főszereplő fecsérli a mindennapjait, hogy szinte kedvem támadt elszegődni valahová, úgy nyolcvan évvel ezelőttre.
A perspektíva annyira más és meglepő számomra, hogy már emiatt is érdemes lenne elolvasni.
De ha nem emiatt, akkor a hihetetlenül finom, lassan hömpölygő,bravúros stílus kedvéért.
Szépen óvatosan lopakodik befelé, semmi direkt és erős. Lebilincselő, szerző betéve a kedvencek közé.
A filmet még nem mertem megnézni, kb. 10 hónapja itt lapul és Anthony Hopkins meg Emma Thompson biztosan nagyon tudja, de még gyűjtöm az erőt.
Charles Baxter A szerelem bősége. Na ez egy jó kis megosztó könyv volt, két barátom olvasta, az egyiknek félig tetszett, a másik szerint a stílusa elég jó…
Engem elkapott. Persze, a szerelemről ír, de érzelgősségtől mentesen, és nagyon szeretem, ahogy a különböző szereplők élete érinti egymást, időnként egymásba tekeredik. Mindenkinek más és más a központ, mindenkinek van egy története. A lényeg mégis ugyanarról az egy dologról mesél, amire mindenki vágyik: szeretve lenni. Van benne szomorúság is, nem kevés, és ugyanúgy, ahogy az előző könyvnek, van egy sajátos, különös hangulata.
Külön csókoltatom az egyetemi pankot, aki fordította.
Szintén egy begyűjtött film, Morgan Freemannel a főszerepben, amit szintén nem mertem még megnézni.
Mindig szerettem a (jó) családregényeket és némely skandináv filmeket. Anne B. Ragde trilógiája A berlini nyárfák, a Remeterákok és a Pihenni zöldellő mezőkön kipipálja a fenti igényeim, legalábbis a családregényt és a skandinávságot illetően.
Nem mondom, hogy könnyed kis olvasmány, egyáltalán nem. Sőt.
Hihetetlen figurák, egymás megnemértése, a másik semmibe vétele, tragédiák, küszködés a köbön. Kerüli a dagályos kifejezéseket, kifejezetten szikár módon fogalmaz. A hangulata ennek is egészen egyedi (csapjuk hozzá gyorsan az előző kettőhöz), engem sodort magával.
(Ha ezidáig nem gondoltam volna, hogy a disznók okos és értelmes lények, mostantól mindenképp vonzódnék hozzájuk.)
Meglepő módon szerettem meg a karaktereket, aki visszatetsző volt egy darabig, egyszercsak megcsípett és nem eresztett.
Nagyon különös, furcsa és furmányosan rabul ejtő.
Azért kezdődő depresszió esetén nem ajánlom.
Csak hogy ugorjak egyet, múlt héten megint megnéztem a Dalok a konyhából-t és még mindig szeretem.
Még egy skandináv. Nem voltam teljesen elégedett Josten Gaarder A történetárus-ával, de azért határozottan itt a helye.
Egy kis fülszöveg:
“Vannak írók, akik kifogynak belőlük, neki azonban állandóan új ötletek jutnak az eszébe. Már az iskolában virágzó kereskedelmet folytat: dolgozatokat cserél édességekre, később a lányok csókjaira. A tapasztalat, miszerint a lányok szeretik a meséket, egész életében elkíséri. Mégis abszurdnak tartja a gondolatot, hogy író legyen belőle. Nem vágyik a nyilvánosságra. Úgy dönt, megmarad az irodalom szürke eminenciásának, történetárus lesz.”
Nyugodtan lehetne egy olyan polcra felrakni, aminek ‘furcsa-könyvek-polca’ a neve.
Utólag belengi egy kis svájcibicska-érzés, de azért csúnya lenne tagadni, hogy kb. háromnegyedéig tátott szájjal olvastam, pedig az nagyon nem esztétikus.
Az alapötlet és ennek kibontása zseniális, nagyon jók a beszúrt kis történetek, ötletbimbók. Miközben ezek teljesen fellelkesítenek és hegymenet-szerűen halad jó darabig, a végefelé jól elrontja a maradékot.
Kétharmadnyi erényei tagadhatatlanok, nem véletlen, hogy itt van.
Hoppá, itt robog Pawel Huelle Mercedes Benz-e, aminek minden sorába beleolvadtam. Hogy is ne szeretném, ha egyszer minden szava Hrabalt idézi, sőt neki írja a történetet. Szegény öreg persze már nem olvashatta, de nekem majdnem tökéletes vigasz azokért a könyvekért, amelyeket örök kedvencem már nem írhatott meg.
A történet a nagypapa autója és a nem akármilyen rókavadászat körül bomlik ki lassacskán, a mester gyöngyszemeihez hasonlóan búvópatakos, keserédes, sírós-nevetős és valami éteri kedvesség árad belőle. Pedig nem annyira vidám dolgokról tekeredik a szál lefelé.
Külön málna a kerettörténet, aminek során szegénykém autót vezetni tanul és jaj, de igen nagyon kínos ez neki.
Miután szívembe zártam Pawelt (akitől elnézést kérek, hogy nem tudok áthúzott szárú ‘l’-t prezentálni), gyorsan elolvastam a Weiser Dávidkát is, amiben voltak ugyan figyelemre méltó részek, de nagyjából csak végigküszködtem. Majd azért még egyszer megpróbálom, nem egészséges egyszerre több könyvet olvasni, ahogy vele tettem.
De mindent megbocsátok neki a fentiek miatt.
Következő a sorban Tar Sándor. Vele nem vacakoltam, egymás után küldtem befelé a Te következel-t, A mi utcánk-at és A térkép szélén-t.
Jelentősen meg is feküdte a gyomrom, olyan mértékben, hogy fel kellett frissítenem magam egy kis James Herriottal.
Tar Sándor. Nem foglalkozom az írásait illetően a múltjával.
Erősen alulértékelt, érzésem szerint, pedig ilyen szemléletesen a mélymagyar vérvalót ecsetelni kevesen bírják. A gyomorbajom oka is ez volt.
Mert rendben van, hogy néha muszáj az embernek kínjában röhögni (nem, nem nevetni), meg kétségbe is vonja itt-ott, annyira abszurdnak tűnik, pedig nem is, de leginkább sírni kellene tőle. A csicskáztatástól (istenem, mennyire utálom ezt a szót) a tehetetlen kocsmai piálásokig, a nagyon hamar szertefoszló lehetőségnek, menekülőútnak tűnő, zsákutcába torkolló teljes reménytelenségig.
Igaz és borzasztóan, vigasztalanul igazi.
Szép lenne, ha azt mondhatnám, hogy ez a múlt, de nem az.
Engem majdnem agyonnyomott, ennek ellenére kötelező.
Nézd meg nyugodtan Hopkinst és Thompsont, nem fogsz csalódni! Baromi jó az angol visszafogottságuk, és a jó mélyre elrejtett érzelmeik.
Ez már most is egy tisztességes gyűjtemény, hány könyvet emeltél ki a nyolcvanötből?
@”saját levében” , majdcsak, majdcsak.
[Vesta](#11177213) , ne aggódj, kb, ugyanennyit:) Tavaly ritkábban nyúltam mellé, tiszta szerencse. Aztán majd ráveszem magam az elfújtára is.
köszi az ajánlót, rád hallgatok.
az Életem ártatlan örömeit Jan Smid-től is neked köszönhetem
Pont jókor jön ez a lista! Parkolópályára tett a hasamban növő csemete, igazolásom van arról, hogy egész nap tévéznem és olvasnom lehet! :-)
A napok romjai nagy kedvencem, többször is láttam a filmet.
[konyharuha](#11178582) , szívesen, remélem találsz közöttük olyat, ami fog tetszeni. És nagyon örülök, hogy szeretted Smidet :)
[Millie](#11179390) , vigyázz magatokra, és vidámabbakat olvass:)
Akkor már tényleg rászánom magam a megnézésre, meggyőztetek.
Bele fogsz szeretni abba a vén és hideg Hopkinsba!
100 könyv neked soványka kis év??? Ne mondj ilyeneket, mert sírva fakadok! Hónapok óta csak 300 oldalt sikerült elolvasnom a könyvemből :(
Amúgy imádom, mikor könyveket ajánlasz, mindig csemegékre lehet itt bukkanni :) Talán az ötéves tervbe beférnek…
@Kriszta, majd megnő Lillus és akkor lesz időd. Amikor enyém volt kicsi, szikra időm nem volt nekem sem. És aztán megnőtt, ráadásul nem vagyok egy nagy alvóbajnok, hosszú éjszakákon meg eléggé sokat lehet olvasni.
Különben is, ami most nálatok van, sokkal izgisebb, mint akármelyik könyv:)
@”saját levében” , azon azért csodálkoznék:)
Tudom ám, nem is panaszkodom, csak jólesik olykor nyafogni egy kicsit :)
Tudom, hogy nem panasz, meg azt is hogy nagyon fáradt lehetsz.
Eszméletlenül ki tudja szipolyozni az embert egy ilyen kis tündér.
Ide jöhetsz bátran még csak nyafogásnak sem veszem, annyira élénkek az emlékeim ezekből az időkből:)