Kerti napló (paradicsombirodalom 4.)
Hivatalosan vége a konyhakerti szezonnak, tegnap leszüreteltem az utolsó uborkákat.
A töveket meghagytam, mert tele van bimbóval, ha olyan lesz az idő, és akar, hadd virágozzanak.
Idén a leghálásabb dolog ez volt, három különböző fajtát ültettem, amiről persze semmi pontosat nem tudtak mondani az eladók, azon kívül, hogy uborka. Sem a helyi zöldségesben, sem a Silvanusban, úgyhogy jövőre hiába is keresnék ugyanilyet, nincs támpont.
Az egyik fürtös volt, ez él még mindig.
Egyik sem kígyóuborka, hanem a szúrós fajta.
Jövőre (ahogy anyám mondaná, ha megéljük) biztosan újrázunk, bármilyen uborkával. Jöhetett eső vagy nap, rendületlenül termett és azon kívül, hogy kapaszkodási lehetőségre van szüksége, meg néha némi locsolásra, nagyon igénytelen.
Én ugyan majd’ minden nap megbeszéltem velük, mennyire szép a viráguk, meg milyen kedves tőlük, hogy szépen teremnek, nem hiszem hogy ez sokat lendített az eredményen. Még a szomszédoknak sem kedveztem vele, hogy legalább újabb adalékkal bővült volna a kutyáknakturbékolóhülyenő hülyeségi listája, mert csendben beszélgettünk.
A paradicsomok szezonja úgy másfél hónappal ezelőtt lett lefújva, a legkevésbé ünnepélyes keretek között. Mert mi ugyan kihagytuk a nyár itteni legesősebb hetét (és az egyik legszuperebb szülinapom volt), de ők meg itthon álltak a vízben. És az előtte levőket ugyan valahogy kibírták de ezt már nem sikerült.
Olyan szépen lekaszálta őket a gomba, mint annak a rendje.
Vérzett a szívem, mert az Arbuznyin és a Dinner plate-en 40-60 dekás zöld paradicsomok mentek tönkre.
Ami még menthető volt, az egyszerre érett, úgyhogy kénytelen voltam sűrített paradicsomot főzni, először a történelmem folyamán.
Miért nem mondta senki, hogy ez tud finom lenni?
Szóval befuccsolt a terv, hogy a langyos őszben még lesz saját paradicsom, de legalább augusztus elejéig kitartott.
Jövőre (ha megérjük) az ideiek közül az Arbuznyi, Dinner plate és az Angora amit újból megpróbálunk, az Amish paste lerohadt még az első szemek érése előtt, a Japanese black trifele pedig, bár hatalmasra nőtt a termése, annyira nem ízlik.
A hatalmas arbuznyikat és dinner plate-et gondosan dokumentáltam, mérlegen fotózva, majd egyszer az is előkerül.
A paprikák viszont kivirultak a sok esőtől.
Bár a Julianus nem nőtt az ígéret szerint az égig, nagyon jóízű és még mindig virágzik, van is rajta kisebb paprika.
A Mavras kicsi maradt és nem is annyira jóízű, bármilyen jópofa, hogy majdnem fekete. A lila paprika, amit pár évig rendszeresen árultak a piacon, sokkal finomabb, olyat kellene találni.
Az Eszter névre hallgató későn indult be, de cserébe hatalmas, illatos sötétzöld paprikákat növesztett magára, pár darab még mindig próbálkozik a tövön. Nagyon jó lesz, ha még meg tudok menteni belőle olyat, amiben megérett a mag, mert később kiderült, hogy az ezen a néven nyilvántartott paprika fehér.
Persze ez csak akkor működik, ha nem hibrid, és a jó édes nénikéjét a sok szakszerű termelőnek.
Mavras
A legelső, kissé nyamvadt termés és a nemeszter paprika
Különösebben nem érdekelne, ha fél hektárom lenne és úgy ültetnék összevissza száz fajtát, de így eléggé zokon veszem, hogy egy kifejezetten palántatermesztésre szakosodott kertészetben keverik a fajtákat.
Ugyanott fürtös Million sweet helyett valami olyat adtak, amin félkilós, egyáltalán nem fürtös, viszont nem olyan jóízű paradicsom nőtt.
A kelbimbót és a fodros kelt (egy kivételével) lerágták a francos csigák. Jövőre ha Ausztriában járok beszerzem a vasszulfátos csigairtót, ami rajtuk kívül semmire nem káros és semmi mást nem tartalmaz.
Az itthon bioként mellverdesve árult szer szigorú idegméreg és pont most hallottam az állatorvostól oltáskor, hogy idén mennyi kutya pusztult el szörnyű kínokkal ettől a szertől. Ami egyébként mindenre veszélyes, igaz, a csigákat is kiirtja.
Létezik még egy Angliában gyártott (tenyésztett) dolog, ami szintén hasonlóan nem ártalmas másra, persze a könyvjelzőkben egyiket sem találom, de majd előkeresem a netről. Ez olyasmi mint a fürkészdarázs-tenyészet a fóliában, a csigák természetes ellenségének a petéi talán, lényeg, hogy valami olyasmi kis lény, ami egyébként előfordul a természetben is, csak kevésbé töményen. Ahogy a csigapopulációt visszaszorítja, úgy gyérül vissza ennek a kis valaminek a létszáma is a normálisra.
Ha idén megint enyhe tél lesz, akkor mindkettőt be kell majd vetni, mert ha másból nem is, meztelen csigából igen dús volt a termés, és valahogy mind királyi méretű volt. A sok eső nekik is kedvezett, nagyon szépen szaporodtak.
Konklúzióként levonhatom, hogy az időjárással, valamint széllel szemben nem lehet.
Anyám szomszédai telenyomják permettel a zöldségesüket, náluk pontosan ugyanolyan végigforrázott kinézetű volt a paradicsom, mint nálunk is.
Hiába permeteztek, a rengeteg eső lemosta. Mi legalább permet nélkülit ettünk, amíg volt mit.
A kert többi részét is rendbe kell tenni, kicsit le van pukkanva minden.
A meggyfát ki kellett vágni fájó szívvel, annyira beteg volt.
Én elmentem otthonról, mindig érzékenyen érint az ilyesmi.
Nem tudjuk, ki ültette, mi a története, de biztos, hogy sok mindent látott, öreg fa volt.
Minden tavasszal csodaszép fehér bokréta volt és egészen tavalyig termett is rendületlenül.
Idén már a család korban legkisebb tagjára sem lehetett számítani.
Pár éve még odaláncolta magát az ugyanilyen végzetű barackfához. A muníciót is bekészítette a gonosz ellen, egy nagy kosár tobozt.
És azt kiabálta, a grínpísz nem engedi kivágni a szép, öreg barackfát.
Mikor az ellenség bejött tanácsot kérni, mit csináljon a mi saját, lokális zöldmozgalmunkkal, meg a tobozlövedékekkel, amik rendesen megsorozták, eléggé tanácstalan voltam.
A gaz ellen többször a szememre vetette, hogy ha nem ajvékolok évekig, hogy adjunk a fának még egy szezont, hátha meggyógyul, meg siránkozok, hogy mennyire kár érte, mert ugyan nem terem, de mennyire szépen virágzik, akkor az egész nincsen és vessek jól magamra, valamint oldjam meg a dolgot, mert a láncfűrészt vissza kell adni.
Hosszas győzködés után a dunamenti grínpísz csapata jelentősen bőgve, vert seregként bekullogott a házba. Az ellenséggel még napokig nem állt szóba, amikor meg mégis, hosszan megyarázta, mennyit élhetett volna még szegény fa.
A barackfából mára csak a törzsből levágott szelet maradt, emléknek.
A helyi zöldmozgalomnak meg már a szeme sem rebbent a meggyfa kivágásakor.
Így múlik el a naiv gyerekkor.
Legutóbbi hozzászólások