Madáretető

Szeretem, ha madarak vannak a kertben.
Tavasszal audiovizuális élmény ( ha eltekintünk az öngyilkos kisrigóktól, akik miatt minden tavasszal van ok szomorkodásra),  nyáron megeszik a ronda kukacokat, ősszel konkrétan nem hajtanak semmi hasznot, istenem, ne legyünk annyira haszonlesők, télen meg ott van az alkalom, hogy kicsit besegítsünk a természetnek.
És járulékos haszonként madármozizzunk.
A házból háromfelé van megfelelő kilátás a kertre, ezekre az oldalakra nagyon önző   módon  etetőt raktunk. Ebből az egyik közel egy négyzetméternyi.
A negyedik oldalon is lennék önző, de ott nincs rá módom.

Amint bejön a hideg, mi megjelenünk a terményesnél.
A zöldségesnél is van nagyon minőségi, szemetes napraforgó, ott vettük mi is, egészen addig, míg fel nem fedeztem hogy úgy ötpercre terül el tőlünk a magvak titokzatos birodalma.
És hihetetlen választék van apró magvakból is, aminek a kisebb termetű madarak nagyon örülnek.
A magosember nagyon szűkszavú, mondhatni mogorva, de mestere a magvalásnak, kisujjból mer tele egy zacskót ötkilónyi vegyes apróval, úgy hogy nagyon kicsi korrigálás kell mérésnél.
De tőlem lehetne undokabb is nyugodtan, mellesleg nem az, csak mag(á)nakvaló, vagy mi.
Most meg hogy lassan megyünk kifelé a szezonból, úgy nagyjából összeszámoltam az eddigi fogyasztást. Persze nem pontos egyáltalán, de nagy vonalakban azért mutatja a madármennyiséget.

70 kg fekete napraforgó
20 kg köles, fénymag, repce, kendermag, mák
5 kg búza (ez nem nagyon fogy, pedig számítottam a galambokra)
60 db cinkegolyó
10 kg dió, mogyoró, mandula
8 kg finom zabpehely+3 kg zsír (nagy felfedezés, mióta rájöttem, hogy a rigók is megeszik, futószalagon olvasztok-keverek)
8 kg rizs
8 kg tarhonya és egyéb tészta
20 kg alma
5 kg kukorica (amiből nem fogyott semennyi)

A zabpehely, olvasztott zsírba-vajba forgatva nagy népszerűségnek örvend, emiatt szoktak be a rigók a nagy etetőbe, és a finomabb, kisebb pelyheket-töredéket a kis termetű madarak is meg tudják enni. Vasárnap beraktam a kamerát az etetőbe, amikor a felvételbe belenéztem, akkor derült ki, a kékcinegék is erősen vonzódnak hozzá.
És egy poszáta is keresgélt az etetőben, őt sem láttam volna meg másképp.

Az almát negyedelem, többen tudnak egyszerre enni belőle verekedés nélkül, egy részét feltűzködöm a bokrokra, ahol a cinegék is elcsipegetik.
Tésztát nem szívesen rakok ki, sós és nem hiszem, hogy az annyira jó a madaraknak, de jobb híján előkerült, mikor hirtelen kifogytunk a rigóknak is megfelelő kosztból. A rizst és a tésztát is megforgatom olajban vagy vajban, hogy ne fagyjon egy nagy tömbbé, ha nagyon hideg van.

Az utóbbi években kevésbé változatos a felhozatal, főleg zajos családi életet élő verebek, akrobata széncinegék, fejtollaikat izgatottan borzoló kékcinegék, verekedős feketerigók, harkályok jönnek.
Időnként látok egy-egy meggyvágót az egyik etetőben terpeszkedni, vadgalambok jönnek néha, zöldike, rozsdafarkú és vörösbegy és mostanában gyakran látok ökörszemet keresgélni a földön.
Csúszkák járnak az északi etetőre, ahonnan az ablak másfél méter, de kintről nem lehet belátni, ennek köszönhetően többször sikerült megfigyelni, ahogy gyanútlanul a fenyőkéreg repedéseibe dugdossák a magot, rosszabb időkre számítva. Mellesleg itt időzött szemmagasságban hosszan egy mókus pár éve, nagy örömömre.

Néha nagy csapatokban megjelennek az őszapók, megszállják a cinkegombócokat. Ilyenkor eljátszom a gondolattal, hogy  nyári fürdővendégeink jönnek látogatóba. Tavaly nyáron óraműpontossággal feltűntek minden nap a locsolás kezdetekor és önfeledten zuhanyoztak, fogócskáztak az ágak között.
Annál inkább érdekes volt, mert talán 3-4 méterről figyeltem őket amikor alkalmam volt és nem féltek tőlem, pedig nagyon óvatos madár.

Legújabb vendég két dolmányos varjú.
Én nem vagyok válogatós, szerintem gyönyörűek a varjúfélék. Mindig a mesebeli kisbíró jut eszembe, ahogy a vetési varjakat látom nagy méltóságteljesen sétálni, pár éve pedig többedmagunkkal órákig ültünk egy hegyi fogadó teraszán, csodálva a havasi varjak repülési tudományát.
Igazából nem is értettem soha, miért tartja bárki is rondának, főleg kártékonynak ezeket a szép madarakat.
Érdemes az MME honlapjára időnként benézni, többek között erről a témáról is nagyon jó cikket találtam.

Ezt a varjúpárt meg egyenesen azért küldte valaki, hogy vidám perceket szerezzenek nekem.
Varjak többször jönnek, de ritkán merészkednek le a talajra, főleg dióért,
de akkor is a fáról figyel egyikőjük, hogy riaszthasson, ha veszély van.

Ezek annyira felbátorodtak (vagy olyan éhesek), hogy mindkettő leszáll és keresgélnek az etető alatt. Nagyon sajátos koreográfiájuk van. Oldalvást ugrálnak a kiszemelt célpont felé és mikor közel érnek, egy hirtelen oldalugrással beijesztik az áldozatot. Aztán megint elkezdenek arrafelé ugrálni, ahonnan közelítettek. Ezt megcsinálják kétszer-háromszor, mire fel merik csípni az áldozatot, ami leginkább tészta, és eddigre már holtra van ijesztve, a zsákmánnyal elugrálnak arrébb és ott eszik meg.
Groteszk kortárs balett, mellényes szereplőkkel.
Most tudtam megfigyelni alaposabban, milyen finom hamuszürke a tolluk a világos részeken.
Talán három méterre vannak a leshelyemtől, a szőnyegen ülve szoktam nézem őket, miközben Gombszemet fogom félkézzel, mert ő viszont nagyon méltatlannak érzi az egész dolgot és alig várja, hogy vérfagyasztó visítással szétcsapjon köztük. Madárnak a levegőben a helye és kész.

Reggel az első dolgom, miután a kutyákat kidobtam, hogy kiszaladok és feltöltöm az itatót. Vasárnap reggel egy vékony jéghártya volt a vízen egy rigó próbálkozott inni, sikertelenül.
Langyos vizet viszek, és utána a leshelyről nézem, ahogy megjelennek a szomjazók, alighogy eltűntem a színről. Amint ez lezajlik, jön a fürdőszakosztály, legalább olyan élvezettel fürdőznek, mint nyáron.
Szóval kell a víz. Évekig az gondoltam, itt a Duna három szárnycsapásra, minek tegyek ki vizet.
De az energia nagy kincs hideg időben és ha az eledel és a víz között kell repkedniük, rengeteg energiát igényel.

Nem egészen szándékosan, de egyéb állatokat is etetünk. Az egyik terasz alatt egérdinasztiák nőnek fel évek óta, és párszor láttam, ahogy a lehullott magokat eszegetik.
Nagyon nem szeretném, ha bejönnének a házba, de amíg a demarkációs vonalat tiszteletben tartják, legyenek. Azért előrelátóan beszereztem egy egércsapdagömböt, de szerencsére eddig nem kellett.
Így nem zavar, ha ott vannak, igazából annak örülnék, ha minél több állat járna a kertben, már sünök sincsenek.
Mellesleg nagyon csinos kis állatok.

Sajnos nem lakunk erdőben, sem nem faluszélén, de pár évvel ezelőtt még sokkal több madárfajta járt hozzánk a téli etetőre. Nem tudom, hová lettek, miért nem jönnek mondjuk a tengelicék. Azelőtt csapatostól terrorizálták a többit, kisméretű Zorrókként megszállva az etetőt, izgatottan csipogva egymásnak.
Biztosan az enyhe időjárás is közrejátszik, találnak élelmet a természetes élőhelyükön is,  de nekem hiányoznak.

Jöttek erdei pintyek, barátcinege, tavaly rendszeresen feltűntek a harkályok, a nagy kosárban kitett dióból válogatva, a szajkók is sokszor megjelentek és remélem, valamikor ismét láthatok egy hadseregnyi csonttollút, mint pár éve, amikor hatalmas  zsivalyt csapva ellepték  a parti fákat.

Mikor Ded kicsi volt, remek szórakozás volt  a madármozi. Azóta kinőtt belőle, de remélem, újra visszanő majd valamikor.
Lassan a madarak jelentik az egyetlen közeli kapcsolatot a természettel, egyre szegényebbek vagyunk hasonló élményekben.
De ők még jönnek.

Pár napja láttam, ahogy a feketerigó már fészkelőhelyet keresgél, a verebek udvarolnak, komikusan hajladozva-szárnyrezgetve a mogyorón. Hamarosan jön a tavasz, amikor külön a kedvemért fütyülnek, hogy ne bánjam azt sem, ha hajnalban ébredek.

Update: szokásosan nagyon jó cikk, ami épp aktuális: márciusi madáretetési tanácsok a MME-től. És mindjárt meg is van a magyarázat, miért jönnek mostanában a meggyvágók. Meg hogy a többiek miért nem annyira.

Kép: portlandbirdobs, mme