Úton: Sedona, vörös hegyek és a new age
A 66-os útról letérünk és Sedona felé vesszük az irányt. A város és környéke nem annyira ismert a külhoni turisták körében.
Viszont az ott lakóknak egy dologról mindenképp nevezetes: az Amerika egy négyzetméterére eső legmagasabb látnok-, léleklátó,-gyógyító,-lifecoach, -médiumsűrűség alighanem itt van.
Egyesek szerint a hely különböző részeinek különleges gyógyhatása van. Szakértők (mármint ennek a témának a saját szakértői) szerint több energiazóna található itt, amit ők vortexnek-örvénynek hívnak és ha sikerül eltalálni hová álljunk, akkor elhagyjuk minden bajunkat.
Én mondjuk pont szeretném elhagyni minden bajom, de az a helyzet, hogy mióta Amerikában vagyunk, azóta eszembe sem jutott, hogy vannak nekem ilyenek.
De ne legyek nagyon rondán szkeptikus, végül is sosem tudni. Szóval várjuk az energiákat.
Ehhez előbb jókora hegyeken kell keresztül menni, teljesen olyan, mint az Alpokban, annál nagyobb a sokk, amikor kiérünk a szurdokosból és feltűnnek a valószerűtlenül vörös hegyek.
Ez a tájék leginkább a westernekből lehet ismerős, ilyen helyeken lovagol a hős keresztül, ő még nem, de mi már tudjuk, hogy a gonosz ellen várja őt egy szikla tetején.
Aki egy ilyen fenséges tájba képes volt egy betontemplomot bebiggyeszteni, attól sok jót nem remélni.
Egy ember tudott volna a helyhez méltót, ha már mindenképp oda akartak, de szegény a Sagrada Familiát sem tudta befejezni.
(alsó 3 kép: sedona.com, wiki, pinterest)
Magáról a városról is kicsit az alpesi sícentrumok jutnak eszembe. Nagyon csinos, rendezett, és rengeteg ajándékbolt van.
Sok helyen árulnak ékszereket de a boltok-szolgáltatók zöme new age-es.
Lehet itt aurafotót készíttetni, lelket olvastatni-gyógyíttatni, jósoltatni tenyérből meg mindenből, jövőt mondatni, megvilágosodni, ha arra van igény és csodálatos, a világon sehol máshol nem kapható gyógyhatású ásványokat venni, meg persze vortex túrákra jelentkezni.
Van egy mondás, ami szerint isten teremtette a Grand Canyont, de lakni Sedonába ment. Ha mégsem, akkor is rengeteg földi helytartója van arrafelé.
Sok pletyka kering, hogy celebeknek van itt házuk, többek között Madonnának, Nick Cage-nek. Ha máskor nem is, a Sedona Filmfesztiválon biztosan látni egy-két hírességet.
Vortexek, médiumok ide vagy oda, különleges a táj, sajnálom, hogy nincs több napunk rá, hogy kényelmesen bejárhassuk az egész környéket.
Ha kicsit tovább maradnánk, még az is lehet, hogy egy psychic-hez is elmennék. Igaz, sok fórumon kifejezett csalódottsággal nyilatkoznak, akik súlyos pénzeket hagytak egy-egy médiumnál, úgyhogy nem kapkodnám el a dolgot.
De ehelyett meg muszáj valami anyagias táplálékot magunkhoz venni, nem várhatunk a csodára. Első alkalommal eszünk olyan helyen, ahol szinte otthoni turizmus-érzetem van. Vagyis: koszos a wc, undok a személyzet és piszkos az asztal.
De miután úgy tűnik, a kakasokkal fekszenek és 4 után szinte minden útba eső hely zárva, ráfanyalodunk. A kaja azért jó. A kilátás meg egyenesen verhetetlen.
A második sokk a wc után az asztal mellett ér.
Békésen tologatjuk befelé a vacsoránkat, amikor három idősebb ember leül a mellettünk lévő asztalhoz.
Azt mondja az egyik a másiknak: akkor együk megint azt a csípős csirkét? Na, jó, gondolom magamban, ezt szeretik. Utána esik le, hogy hát ezek magyarul beszélnek.
Los Angelesben hallottunk egyszer magyar szót a Walk of Fame-nél, de ott ugye annyian vannak. Ez meg az istenhátamögött.
És ők is azt hiszik, hogy itt nincs más aki értené, szóval nem is fogják magukat vissza.
El is menekülünk hamar, hogy megnézzük a Bell Rockot.
A Joshua Tree parkban megtapasztaltunk már különleges és mindenféle színű sziklaformációkat, de ennyire hihetetlen vöröset még nem láttunk. A formája sem akármilyen, de a színek…
Felmászni már nem tudunk, mert alkonyodik, pedig megkereshetnénk az egyik vortexet.
Hála a tripadvisornak, tudjuk hogy a reptér mellől a legszebb az alkonyat. Meg a népsűrűség is itt a legnagyobb.
A reptéri parkoló egy jókorányi magaslaton van, meglehetős kilátással a városra és a háttérül szolgáló hegyekre.
Mindenki türelmesen várja a naplementét, az meg tudja is, hogy jó közönségnek érdemes, belead apait-anyait, narancs ragyogás, színorgia, dekoratívan szétterülő felhőszárnyak, van minden ami ebben a műfajban felvonultatható.
Majd lassan halványodnak a színek és besötétedik.
Nekünk meg még vissza kell mennünk a nagy marha hegyek korlát nélküli szakadékos útjain, hogy megkeressük első AIRBNB-s szállásunkat.
Most különösen örülök, hogy Legkedvesebb Útitársam nagyon jól és készségesen vezet bármilyen napszakban és időjárási körülmények között, mert én este utálok .
A zabszemről nem szólok, ami mindezek ellenére csatlakozik hozzám, míg Flagstaffig elérünk.
Itt várnak szállásadóink, Michaellel már napközben váltottunk pár üzenetet. Felkanyargunk a hegyoldal utolsó utcájába és megkeressük a házat, aminek az ajtaján vár egy cédula: helló, jó helyen jártok:)
Nagyon kedvesen fogadnak, kapunk frissen sült levendulás scone-t, körbekalauzolnak a házon, beszélgetünk kicsit.
Michael zenész, méghozzá egy kelta zenét játszó zenekarban. Meghív a koncertjükre is, de sajnos azon a napon mi már messze járunk majd.
Fura egy idegen házban aludni, reggel hamar fel is ébredünk. Nagyon klassz reggelit kapunk, Kris közben elmeséli, hogy mozgássérült fiatalokkal foglalkozik.
Segítenek nekik megtalálni a kedvükre való munkát, sok mindent kipróbálhatnak, nagyon klassz programnak tűnik, itthon is jó lenne hasonló.
Meg azt is elmondja, hogy itt bizony előfordul, hogy nyárelőn még lehet síelni, meg hogy Oregonból költöztek oda, mert utálta az örökké borús időt. És valami fesztiválon itt járt Diana Gabaldon, az Outlander írója, mert hogy itt született. Megtárgyaljuk a sorozatot is, örül, hogy tudom, kiről-miről van szó.
Közben a teraszon szaladgáló mókus szórakoztat minket mindenféle akrobatikus mutatvánnyal, aztán pakolunk és elindulunk a Grand Canyon South Rim felé a 180-as úton.
1 hozzászólás
[…] távolság a South Rimig mindössze 130 km és miután kiérünk Flagstaffból, ahogy már megszoktunk, szinte teljesen néptelen az út. A North Rim felé vezető út még le […]