Úton: Grand Canyon
A távolság a South Rimig mindössze 130 km és miután kiérünk Flagstaffból, ahogy már megszoktunk, szinte teljesen néptelen az út. A North Rim felé vezető út még le van zárva, nem járható egész évben.
Mióta elindultunk Los Angelesből az orrunk és a szánk ki van száradva, utóbbit kenjük szorgosan mindenféle ajakírral (meg a többi részünket is, naptejjel), előbbivel csak annyit tudunk csinálni, hogy igyekszünk sok folyadékot inni. Nagyon furcsa érzés. A sivatagos résznél még csak értettük, itt meg lassan jövünk csak rá, igazából napok óta 2000 méteres magasság körül tartózkodunk. Ez fel sem tűnik, csak amikor már sokadszor látjuk kiírva. Sosem jártam még olyan helyen, ami nagyrészt lapos-nak tűnik, persze időnként havas tetejű hegyekkel tarkítva, ugyanakkor magasabban vagyunk jóval, mint a Mátra legteteje. Gyakorlatilag olyan, mintha a normál tengerszinten közlekednénk, látványra legalábbis, mégis fent vagyunk magasan.
Installáció az egyik benzinkútnál :)
Ahogy közeledünk a Canyonhoz, úgy sűrűsödik a forgalom, a bejáratnál még egy kis sor is van. Itt is rangerek ellenőrzik a bérletünket, ez az első hely, ahol kérnek igazolványt is.
Még jó időben érkezünk, a látógatóközpont közelében tudunk parkolni. Érdemes minél korábban menni, én legalábbis nem szeretem a tömeget, itt meg már az van.
Körülnézünk a látogatóközpontban. Minden nagyon profin ki van találva, van kint és bent is egy klassz kiállítás a canyon történelméről, és mindig van az információs pult mögött egy rendkívül türelmes és szakszerű dolgozó.
A Grand Canyon (és a többi nemzeti park) honlapja is nagyon jól használható, érdemes megnézni, mielőtt elindulunk. Mindenhol fent van az aktuális időjárás, figyelmeztetések, ha valami rendkívüli helyzet van, esetleg utak nem járhatók. Ez utóbbi gyakran előfordulhat, nem ritka az extrém időjárás, elég sok bosszúság takarítható meg egy pár perces informálódással.
A túrautakról nagyon alapos leírás van. Itt különösen érvényes, hogy a meggondolatlanság végzetes lehet. Bár bizonyos időszakokban elérhető víz néhány ponton, és nagyon jól kiépített információs rendszer van, a hatalmas távolságok és extrém körülmények miatt csak jól felszerelve, minden körülményt figyelembe véve ajánlott canyontúrára indulni.
Minden évben átlagosan 250 embert kell kimenteni, sokan azt sem nagyon fogják, hogy egy nap alatt nem lehet megjárni a canyon alját és visszamenni a peremre, mert annyira nehéz túra.
Ezen a részen buszok járnak a kilátópontokig, valamint a szállásokig, mert az is van itt, többféle is. Akik túrázni mennek le a canyon aljába, megszállhatnak itt. Különböző lehetőségek vannak, hostelszerű és suit is bérelhető, 100-200 dollár egy éjszaka, de itt az ágyból lehet nézni a Grand Canyon napkeltéjét.
Egy ilyen kis házikóban, mint a Phantom Ranch egyik szállása, el tudnék tengődni egy darabig.
Az emberek meg tényleg komplett bolondok. Mielőtt elindultunk, megígértettem DU-val, hogy sehol nem áll a szélére semmi magas helynek, canyonnak, szakadéknak, hegyoromnak. Elég volt belegondolnom, milyen nagy szakadékok fölött-mellett fogunk járni, korlát nélküli részeken és máris mogyorónyira ugrott össze a gyomrom.
Hát itt aztán van is miért. Nem mindenhol van korlát, nem is lehet a komplett canyont lekorlátozni. Szinte minden évben van áldozata az emberi hülyeségnek, mióta divatba jött a szelfi, azóta meg aztán külön csoda, hogy csak ennyi. Itt is látunk egy csomó szerencsefiát, a népek képesek kimenni a legszélére mindennek, csak hogy aztán valamelyik social media oldalon pompázhassanak. Rossz nézni is, tényleg nem értem az ilyet.
Maga a táj lenyűgöző, és sokadszor mondom: nem hiszem el hogy itt vagyok.
Ezen a részen egyszerűen nem érdemes autózni. Az ingyenes buszok végigjárják a járható részt és minden érdekesebb pontnál van megálló. Úgyhogy ha sikerül megcsípni egy jó parkolóhelyet, ami a későbbi órákban nem lehet egyszerű, jobb az autót otthagyni.
A buszok menetrend szerint közlekednek, nekünk jópofa sofőr és kellemes légkondi jut.
Elmegyünk a Bright Angel Trailig . Keskeny ösvény, sokszor annyira a szélén a meredélynek, hogy itt aztán nem lehet ugrándozni, a kilátás persze innen is csodás.
Ráadásul ez az egyik út, ahol öszvérkaraván is haladhat. Ennek is szigorú koreográfiája van.
Ha közelednek, ahegy felőli oldalon le kell húzódni az ösvényről, teljes csöndben és mozdulatlanul kell várni, míg elhaladnak és figyelni a rangerek instrukcióira, megvárni, míg az utolsó öszvér is legalább 15 méternyire elhalad.
Az öszvérek itt a tehervonatok, semmi egyéb lehetőség nincs eljuttatni nagyobb terheket (pl. vizet) a lejjebb lévő pontokra. Sok baleset történt és öszvérek pusztultak el a turisták miatt.
Pont szembetalálkozunk mi is egy karavánnal. Nyilvánvalóan nagyon észen kell lenniük a vezető rangereknek, de itt ezek közül az egyik valósággal fürdik a figyelemben.
Isteni akcentusa van, a how are you folks valami egész másnak hangzik, és nagy szakértelemmel igazgatja a népeket. Meg is állnak többször, ilyenkor tökéletes pózba vágja magát. Persze mi is lelkesen fotózunk, elvégre nem sűrűn látni ilyesmit.
Egy jó darabon lemegyünk, aztán visszafelé nem tudjuk eldönteni, mi a rosszabb, lefelé vagy föl.És persze itt is felütik a fejüket a szelfizők, akiket egy gyenge szellő is lesodorna, de szerencsére vigyáz rájuk az Idiótaszelfizők istene.
A színek hihetetlenek, a szelíd barnától a párás liláig amerre a szem ellát, itt már tényleg görbül a horizont. Olyan, mintha a világ tetején lennénk. Bár ott talán kicsit kevesebben vannak. Cuki kutyák is vannak szerencsére, nem csak emberek és persze mindenhol kapható beef jerky, szárított marhahús, a helyi energiaszelet.
Visszafelé haladunk, át egy parkon, ahol szép emlékeztető van, hogy ez nem csak egy turisták által kedvelt hely, hanem az indián törzsek szent helye és látunk csuda kresztáblákat és kövér és nagyon bátor mókusokat is.
Felszedjük az autót, haladunk a távolabbi kilátópontok felé. Mindenhol újabb arcát mutatja a canyon, és itt már ritkul a népsűrűség. Lehet szép csendben üldögélni és bámulni a nagy messzeségbe zavartalanul.
Szeretném, ha az otthoniak valami varázslattal láthatnának egy kicsit az én szememmel, ezt a látványt sem fénykép sem szavak nem adják vissza.
Legutóbbi hozzászólások