Úton: A 66-os út
Ahogy elhagyjuk Kingmant ritkul a forgalom és hamarosan már ismét csak mi vagyunk az úton.
Úton lenni jó. Nem az elindulás, nem az odaérkezés, hanem a levés.De hogy erre ráébredjek, el kellett jönni a világ másik felére. Le kellett győznöm a repüléstől való rettegést, a többi világbajnok parámat, és bebújni egy másik kabátba. Egy lazábba, elengedősebbe, kevésbé kötelességtudóba.
Nagyon jó kis viselet, nem is akarom egyhamar levenni.
Szóval most csak úgy vagyunk az úton, megyünk valahová vagy mendegélünk és a szabadságérzés nem szökött meg tőlem, itt van. Gurulunk a vakító napsütésben a kék ég alatt és egyszerűen csak jó. Úton lenni jó.
Néha motoros konvojok jönnek szembe, na az lehet még eszméletlen, két keréken végigmenni ezeken az utakon.
Lehetőleg Harley-val persze, ha már.
Első megállónk, mert azért nem csak úgy mendegélünk, a Hackberry General Store. Hackberry majdhogynem szellemváros, az 1800-as évek végén ezüstöt és egyéb fémeket bányásztak, aztán a 1919-ben bezárták a bányát és szinte teljesen elnéptelenedett a hely.
A General Store tényleg general, mert elképesztő gyűjteménye van itt a mindenfélének. Kivénhedt autó is van szép számmal és az oszlás különböző stádiumában. Meg kivénhedt egyéb mindenfélék. Gyűjteménye a mindenféléknek. Csak úgy lerakva, odaszúrva, felhalmozva. De megvan a hangulata, az kétségtelen.
Odabent 66-os utas emléktárgyak, képeslapok, életnagyságú indiánszobrok, hűtőmágnesek, matricák, régi plakátok. Sőt, régi rendszámok is, ennek aztán nem tudunk ellenállni, kell nekünk egy Grand Canyonos mindenképp.
És 66-os utas ablakmatrica is, amit majd itthon teszek fel a kocsimra, amin egyébként semmi nincs, de egy ilyen matricának most már feltétlenül kell lennie, nem bánom ha röhejes, azt sem. Végül is ha az autó nem is, én voltam a 66-oson.
A világ minden tájáról jártak már itt, egy kazalnyi papírpénzt hagytak a falon a látogatók, persze van ott forint is
Van aztán ruhanemű és szuvenírek tömkelege és van egy pult, mögötte egy jóarcú öreg amerikai.
Akiről kisvártatva kiderül, hogy ” az amerikai ereimben magyar vér folyik”. Az anyai nagymama volt magyar, aki a világválság idején vetődött el ide a bánatos messzibe, hogy aztán itt ragadjon. Emberünk még sosem járt a nagymama országában, magyarul nem beszél egy kukkot sem, de szeretne eljönni egyszer.
Hát ilyen kicsi a világ és tényleg mindenhol vannak magyarok.
Sajnos Max-szel a jóképű kutyával nem találkoztunk, de ez egy híja volt az élménynek.
Peach Springs felé is kihalt az út. Nehéz elképzelni, hogy valamikor ez volt az egyik legforgalmasabb útvonal. De a nyomok mindenhol ott vannak, kihalt, szétesőfélben lévő motelek, éttermek, benzinkutak jelzik, hogy itt igenis nyüzsgő élet volt.
Grand Canyon Caverns a következő megállónk.
Itt van a világ legmenőbb alvósbarlangja, legalábbis szerintük. Nekem már a gondolattól is borsódzik a hátam. A barlangrendszer Amerika legnagyobb ilyen jellegű száraz barlangja, 60-90 méter mélységben. A hőmérséklet 13 fok és nulla a páratartalom. Nem csak végigjárni lehet vezetett túra keretében, hanem aludni is a mélyben.
Többféle szállás közül lehet választani, még suite is van, két főre 800 dollárért. Tökéletes csend, tökéletes sötétség, ízléses berendezés… és az egyetlen élőlény csak te magad vagy.
Hát, ha már itt kellene aludnom, inkább választanám a földfelszíni lehetőséget.
Az eklektika itt is jelen van, van minden, ami 66-os relikvia, de itt még azon is túlmennek. Van egy csöpp kis múzeum a fénykorból származó tárgyakkal, egy igazi, pirospados diner, ha megéheznél és benzinkút.
Nem csak képeslapot, ilyen kedves posztert is lehet venni
És még valami amiről a hely nevezetes lett az utóbbi években.
A régi autók közül ismerős némelyik, nem is kell sokat törni a fejünket, honnan. A Verdák főszereplőit ezekről az autókról mintázták.
Innen nem messze van Seligman.
(pazazz.com)
Itt tankolunk is, mielőtt tovább mennénk.
Amikor először felmerült, hogy megyünk, elejétől végéig elolvastam Romeszék blogját.
Vannak gyakorlati dolgok, amiket jó tudni, mielőtt nekiindul az ember, én legalábbis az ilyesmikre szeretek felkészülni.
Ők voltak a leghasznosabb forrás, annak idején még emailben is sok mindent kérdeztem Marcsitól, aki fáradhatatlanul meg is válaszolta az összes kérdésem.
Úgyhogy az olyasmikben, ami különbözik a világ más részein lévőktől, mint pl. a tankolás már nem kellett ott bénázni, tudtuk mi a teendő.
Ez piszlicsáré dolognak tűnhet, de ha ott áll az ember hülyén és nem érti, miért nem jó annak a nyamvadt gépnek az az irányítószám, ami a bankkártyához tartozik, nem valami kellemes.
Kétféleképpen lehet fizetni, kártyával, vagy készpénzzel.
Bankkártyás fizetésnél a kúton lévő leolvasó kéri az irányítószámot (zip code) . Mivel a mi irányítószámaink csak négyjegyűek, az ottaniak meg öt, próbálkozhatunk egy kamu bármilyen ottani számmal, vagy nem vacakolunk ezzel, fizetünk készpénzzel.
Ennek az a módja, hogy beállunk a kúthoz, bemegyünk a kasszához, megmondjuk melyik állásban állunk és mennyiért akarunk tankolni. Mondjuk ha 20 dollárért, azt odaadjuk. Megtankoljuk az autót. Ha 20 dollárnyi belemegy, nincs további tennivaló, ha kevesebb, akkor szépen visszamegyünk, és a kasszánál visszaadják a fennmaradó összeget.
Ennyi. Tökéletesen működő rendszer, sehol nem volt gond. Mi ezt választottuk, ez volt a legegyszerűbb.
Érdemes Marcsiék blogján tájékozódni, mert ők, mint ott élők, tisztában vannak a napi változásokkal, nagyon alaposak és segítőkészek.
A blog mára támogatás fejében olvasható. Egy idő után szegények mást sem csináltak, mint az érdeklődő olvasók ügyeit intézték, akiknek nem volt semmi kétségük afelől: az ingyenes szolgáltatás korlátlanul igénybe vehető. Ezért vezették be a támogatói formát.
Mindenki maga dönti el, mennyivel támogatja őket, ennek fejében hozzáférhető az összes információ.
Olyan, mintha megvennék egy nagyon alapos, jól megírt, naprakész online útikönyvet.
Szerintem jobbak mindenkinél. Őket nem szponzorálja senki, nem ebből élnek, éveken keresztül önzetlenül, a saját szabadidejükből segítettek mindenkinek, ez a támogatás igazán nem nagy ár a sok hasznos tudnivalóért cserében.
Kicsit pihenünk aztán tovább Williams-be, amiről a westernek jutnak eszembe.
Bár itt is 66-osra veszik a tematikát, de azért nekem vadnyugatos hangulata van, ugyan ló helyett lóerőkkel, de akkor is.
Bikes, babes, beer… Abba kis finom szerkezetbe meg akár egy egész marha is beleférne.
Itt már vannak western ruházatot-lovas cuccokat árusító boltok. Az egyikben akkora választék van Stetson kalapokból, hogy kedvenc Raylan Givens-ünknek nem lenne nehéz dolga. Viszont rettentően szemmel tartanak, ami szintén szokatlan errefelé, szóval itt is szinte itthon érzem magam. Fotózni sem lehet, de a kirakaton keresztül azért muszáj volt azt a tömérdekféle kalapot lefotózni. Eszméletlen áruk van egyébként, a szalmakalap 50 dollár, a komolyabb darabok ára 300-400 körül van.
Rengeteg szuvenírbolt van, néhol vackokkal néhol színvonalas dolgokkal. Mi a Thunder Eagles-be megyünk be egy alapos körülnézésre. Indián művészek munkáit árulják, minden vitrinben van egy kis rövid leírás és fénykép a készítőről.
Itt garantált, hogy nem kínaigagyit árulnak.
Tudnék itt rengeteg dolgot venni, a gyengém pont az ezüst, de akkor fordulhatnánk is vissza rögtön, mert simán el tudnám költeni a hátralevő időre szánt pénzünket. Azért egy kis Kokopelli medálnak nem tudok ellenállni (ennél sokkal szebb), kell valami emlékeztető, hogy itt jártunk :)
Sedonába már a délután második felében indulunk, onnan pedig már csak egy ugrás a Grand Canyon.
1 hozzászólás
[…] A 66-os útról letérünk és Sedona felé vesszük az irányt. A város és környéke nem annyira ismert a külhoni turisták körében. […]